Zavaros idők

Sherbrok azt mondta, szerinte a zöldségeknek joguk van kiállni az igazukért. Én néztem rá nagy szemekkel, de persze mi mást várhattam volna egy ilyen furakodó, nyilvánvalóan áruló zöld förmedvénytől.
Eperke csak bájosan pislogott, és lehetőség szerint kivonta magát a vitából. Szokás szerint én vagyok az egyetlen normális a bázison.
A humanoidok is hozzák a formájukat. Az idősebb humanoid utód pár hete még azért sajnálta magát, mert valami hímnemű egyed megbántotta/ő bántotta meg a hímnemű egyedet/senki nem bántott meg senkit, csak úgy alakult/a hímnemű egyed nem is hímnemű, meg különben is... Nem igazán érdekelnek a problémái, de azért elmesélte. Aztán pedig megérkezett a német idegenlégiós, és persze vele voltak elfoglalva, mert a Répa ugye senkit nem érdekel... Remek.
A másik humanoid kölök pedig valami számonkérésre készül, nem is tudom, miért erőltetik a humanoidok ezt a "Hű, de bivalyerős kiképzésünk van"-dolgot, amikor egy darab szalámi okosabb náluk, és ez sértés a szalámira nézve. A szalámi finom, szaftos, ízletes és egészséges... Hú, de rég ettem már szalámit... Pedig láttam valamikor a humanoidok hűtőjében.
Na mindegy, részletkérdés. Amikor megkaptuk a híreket, Sherbrok (aki természetesen "nyomozás" címén befészkelte magát hozzánk), Eperke, és én éppen a humanoid tévét néztük, valami szerencsétlen humanoid nyomorúságos bázisát újították föl még nyomorúságosabbá, amitől ő könnyekig meghatódott, és sikoltozni kezdett, meg ugrálni. Eperke szerint örül, hogy örül a humanoid is, szerintem meg Eperke egy szerencsétlen. Sherbrok csak azt a fura zöld izét vakargatta a feje tetején, én meg nem is igazán figyeltem, csak ezt a két momentumot kaptam el, mert azon gondolkodtam, hogy Szőrmók miért nincsen a ketrecében, vagy tudom is én, hogy hívják a humanoidok azt a vackot, amiben Szőrmók szánalmas életét éli.
Aztán választ kaptam. A rühes vadállat beállított, és már a zilált szőréből meg tudtam állapítani, hogy valami baj van.
- Van itt valami, amit fontos lenne tudnotok - lihegte Szőrmók. - Hagymagyarországon áldatlan állapotok uralkodnak. Lázadás tört ki, zöldségek tízezrei vonultak utcára. Köztársaságot akarnak, és elűzni a zöldségkirályt.
Amikor először hallottam, felfogni se bírtam. Azt hittem, egy olyan államban élek, ahol minden tökéletes, és mindenki mindenben egyetért, erre itt van ez. Majdnem olyan gázok vagyunk, mint a humanoidok.
Na jó, persze csak majdnem, meg nem is igazán gondoltam komolyan, de Zöldségtársaim, dühös vagyok, piszkosul dühös!
Még Eperke dobálása sem segített megnyugodnom, pedig normál esetben az mindig jobb kedvre derít.
Azt fontolgatom, hogy feladom a küldetést, és visszautazok Hagymagyarországra.

Hagymagyarország, mi lesz így veled? - Répa

Hullócsillag

Zöldségtársaim!
Hallottam a lesújtó híreket hazánkról, és hadd mondjam meg, belesápad a gyökértörzsem, amikor csak elképzelem, hogy ilyen borzalmak megeshetnek a mi fantasztikus Birodalmunkkal.
Mégis milyen zöldség az, aki fellázad tökéletes államszervezetünk ellen? Mégis milyen zöldség az, aki nem akar katonánk állni, hogy országunkat szolgálja? Független és demokratikus Hagymagyarországot?! Hát normálisak ezek?!
Azt sem tudják, miket beszélnek ezek.
Külön fájdalmas, hogy közben én idekint vagyok kiküldetésben, országunk jobb ügyének érdekében, életemet kockáztatom azokért a zöldségtársaimért, akik úgy tűnik, nem hogy a 'társ', de még a 'zöldség' megnevezésre sem méltóak.
Szégyenkezem, mélyen szégyenkezem az összes rebellis parazita miatt.

Eltiporni őket mind! - Répa

Eperke balul elsült próbálkozásai - no. 3.

- Répa - kérlelt engem tenyérbemászóan nyafi hangon Eperke - nem állnál le az invázióval, ha szépen kérem?
- Hülye Eper, már megbeszéltük - válaszoltam unottan. - Nem érdekelnek a hülyeségeid.
- Répa, komolyan mondom - kontrázott vékonyka kis hangján a piros vacak. - Ha nem állsz le, a Szövetség fog leállítani, és azt ugye nem akarod.
Egy ideig csak ültem, és néztem Eperkére. Mióta tud ez a Szövetségről? És miért lenne ez bárkire is veszélyes? Miről van szó, mi folyik itt mostanában?

Kopogás.

A brokkoli üvöltözik a kapu másik oldaláról. Egy hete nem zaklatott már, azt hittem, végre-valahára lekopott, erre megint itt van. Mondhatom, igazán elegem van belőle.
- Engedd be! - kiáltja a mellettem lévő Eperke.
- Ne parancsolgass! - dobom fejbe az első kemény tárggyal, ami a kezem ügyébe kerül.

Na jó, lehet, hogy mégiscsak mennem kéne, és meghallgatnom, mit akar az a rohadt brokkoli, ha már így próbálkozik.

Zöldség-ököl, csapj le az emberiségre! - Répa

A zöld zöldség nem nyugszik

Azóta, hogy rácsaptam az ajtót, a hülye Sherbrok folyamatosan hívogat, újra és újra megjelenik a bázis bejárata előtt, kopogtat, vár, aztán elmegy, amikor látja már, hogy nem fogok ajtót nyitni neki. Elegem van belőle! Eperke azt mondja, hogy ha már egyszer ennyire igyekszik, akkor legalább meg kéne hallgatnunk, de miért hallgatnék meg bárkit is, aki be akarja mocskolni szeretett mesterem, Zöld Bab nevét?
Meg miért hallgatnék az aberrált Eperkére?

Zöldségek, soha ne nyissatok ajtót! - Répa

Valami furcsa és zöld

...legalábbis így lehetne a legjobban definiálni azt, ami a kapuban állva fogadott, mikor olyan kedvesen kinyitottam neki.
- Mi ez? - üvöltöttem hátra Eperkének, aki aztán mellém sasszézott, kedvesen köszönt az idegennek, még kacsót is fogott vele. - Eperke, te ismered ezt a szerencsétlent?
- Persze - bólintott Eperke pirospozsgás pofijával. - Sherbrok, mutatkozz csak be neki! - biccentett  a zöld vacak felé. Tényleg, így már egészen hasonlított a brokkolira, csak az idétlen kabáttól, és kalaptól, amit viselt, ez elsőre nem volt egészen nyilvánvaló.
- Tarló Répa? - kérdezte a Zöld felém fordulva.
- Répa, keresnek - szóltam Eperkének, biztos ami biztos-alapon.
- Tudom, hogy maga Tarló Répa - jegyezte meg szárazon a zöldség. Csalódottan sóhajtottam. - Szeretnék egy pár kérdést feltenni - folytatta. - Ön közeli kapcsolatot ápolt Zöld Bab mesterrel, igaz?
- A legjobb tanítványa voltam - húztam ki magamat.
- Igen... - motyogta elgondolkozva Sherbrok. - És mit tud a halála körülményeiről?
- Öngyilkos lett - jelentettem ki. Egy kicsit elkeseredtem szeretett mesterem halálának említésétől, de ezt persze nem mutattam ki. Sherbrok csak méretes fejét ingatta.
- Alapos a gyanúm, hogy Zöld Bab mester gyilkosság áldozata lett - jelentette ki aztán. - Beljebb mehetnék esetleg? - kérdezte.
Persze rácsaptam az ajtót.

A béna humanoidok

A hülye humanoid pár napja még visszavágyódott a kiképzésre, most meg bezzeg nyafog, hogy korán kell kelnie, és blablabla. Aki humanoid, az így járt, nekem pedig kijárt az alvás.

Zöldség-felsőbbrendűség! - Répa

Tényleg semmi nem az, aminek látszik?

Azt hittem, majd az lesz a legnagyobb problémám, hogy ki kell, várjam, amíg a szerencsétlen humanoid kölykök végre elhúzzák a belüket a kiképzésre, és bár nem jellemző rám, hatalmasat tévedtem. Minden este kezdődött.
A fiatalabb kölyök korán lefeküdt aludni, mert holnap (azaz ma) megy erre a gólyatáborba, vagy mire, meg kell valljam, abszolút hidegen hagy, de lényeg a lényeg, korán nyugovóra tértek. Én persze tovább fennmaradtam, és haditerveket gyártottam. A hülye Eperke nyafogott, hogy zavarja a fény, és ő már aludni szeretne, de megdobtam egy vázával, szóval elhallgatott. Ekkor hangos kopogást hallottam a főkapun.
Ki lehet az az idióta - gondoltam magamban - aki ilyenkor zavar?
Lassan odabotorkáltam az ajtó elé, és óvatosan elhúztam. Tudtam, hogy engem keresnek, hiszen éjfél után csak én szoktam ébren lenni a bázison (puhányok), de az, hogy szemben találtam magamat Karfiol Karcsival, minden elképzelésemet felülmúlta. Talán boldognak kellett volna lennem, de az igazság az, hogy rögtön megláttam rajta, hogy mennyire zaklatott. És éreztem, hogy nem véletlenül van itt.
- Répa... - lihegte. Én óvatosan felemeltem a csúcsomat, és mélyen a szemeibe néztem. Csak ekkor láttam igazán, mennyire zaklatott. Hogy mennyire retteg valamitől. Valamitől, amiről nekem még csak sejtelmem sincs. - Tudnod kell, hogy sokkal több van a dolgok mögött, mint amit te hiszel... A Szövetségről... Tudnod kell a Szövetségről...
- Mit kell tudnom? - kérdeztem türelmetlenül.
- Tudnod kell, hogy - lihegte Karcsi. Kezdett nagyon felmenni bennem a pumpa. - Nem az, aminek látszik... Semmi sem az, aminek látszik...
- Kösz a tippet, nagyokos - morogtam. Ekkor érkeztek meg a cukkinik. Három volt belőlük, egyik kigyúrtabb, mint a másik. Tudtam, kik ők, láttam már őket. Imádott kormányunk emberei. Egyszerűen megfogták, és elrángatták Karcsit, olyan gyorsan, hogy kettőt pislogni sem tudtam, pedig nekem aztán élesek a reflexeim, gondolom, tudjátok.
Én pedig álltam a kapuban, és a barátom hűlt helyét bámultam.
Aztán vállat vontam, és visszamásztam a vackomba. De akkor sem hagynak nyugodni az este történései, olyan kesze-kusza, és ijesztő ez az egész, olyan furcsa.
Vajon mit tudhatott Karcsi, és mit akart elmondani nekem a fölösleges bölcsességeken kívül? És miért volt olyan zaklatott? Üldözte valaki? Semmi nem értek.
Pedig nekem azért elég gyors felfogásom van, szóval...
Tudom, hogy sokszor írtam már, de azt hiszem, most tényleg szükségem lenne Zöld Babra.

Zöldségek, pusztulást a humanoidokra! - Répa

Helyzetjelentés a kiképzés kezdetének küszöbéről

Szerencsére mindjárt megkezdődik/folytatódik a humanoid kölykök kiképzése, és végre nem fognak folyamatosan rajtam lógni. Már kezdenek nagyon idegesíteni. Szerencsére holnap megszabadulok a kisebbtől, valami 'gólyatáborba' megy, vagy mifene.
Kérdeztem az asszisztenst, hogy mi a frász az a gólyatábor, valami olyasmit magyarázott, hogy beavatási szertartás az új kiképzőközpontba, de arra, hogy miért pont a gólyákról nevezték el, nem tudott választ adni. De én megmagyaráztam magamnak a dolgot annyival, hogy ezt úgyis humanoidok találták ki, szóval biztos valami hülyeség miatt.

Zöldségek, csillagjaink soha nem áldoznak le! - Répa

Nyelvtani javaslatok

Érdekes megfigyelni, hogy a humanoidok szlengszóként is használják egy ártatlan zöldségtársunk nevét. Így születnek olyan kifejezések, mint "tök jó", "tök szívás", "tök béna". Úgy tűnik, a humanoidoknál a "tök" szó valamiféle fokozást jelöl, hogy pontosan középfokot, vagy felsőfokot, arra még nem sikerült rájönnöm.

Ezzel kapcsolatban viszont bevezetnék egy újítást, érdekelne, a humanoidok hogy vélekednek efelől:

Javaslatok melléknévfokozásra - összeállította: dr. Tarló Répa

Hiszen, ha már szavakat alkalmazunk a fokozás jelölésére, úgy lenne bölcs, ha mindegyik foknak meglenne a maga szava:

Valahogy így:

Vegyünk példának egy egyszerű melléknevet. Legyen mondjuk az, hogy 'fenséges'.

Szóval, az alapfokon így hangzana: humanoid fenséges -ugyan alapfokot alkalmazunk, a 'humanoid' szótól a melléknév jelentésének fordítottjává válik.
Ezt 'degradáló alapfok' néven lehetne bevezetni a nyelvbe.

Középfokon alkalmazhatnánk a tököt, mint humanoid szlengszót, így lesz melléknevünkből 'tök fenséges'. Azaz fenségesebb, de még mindig nem olyan fenséges, mintha felsőfokot alkalmaznánk.

A felsőfokot jelölő szón sokat gondolkodtam, de aztán eszembe jutott, hogy minek örülnétek a legjobban Ti, Zöldségek, hiszen természetesen a ti véleményetek a fontos, és nem az enyém. Így határoztam el, hogy a felsőfok így fog kinézni javaslatomban: 'répa fenséges'

Remélem, mindenki, aki ezt olvassa, elgondolkodik ezen, és természetesen a megújított nyelvtani szabályokat igyekszik majd beépíteni a köztudatba!

Répa jó napot nektek, Zöldségtársaim! - Répa

Legalább egyvalamiben hasonlítunk

A humanoidok megint ünnepelnek. Igen, tudom, hogy fölösleges leírnom, hiszen ez szokásuk, ettől érzik jól magukat, vagy tudom is én, de amikor utánakérdeztem az asszisztenstől, hogy mégis mi ez, meglepett. Ez a primitív társadalom mintha csak a mi Zöldség Nemzeti Összetartozás-felvonulásunkra reflektálva alkotta volna meg az ünnepét.
Leírom a jelenetet, úgy, ahogy megtörtént:

Szóval, éppen néztük a humanoidok agymosó gépezetét, amikor a propaganda-csatornán bemondták, hogy ünnepelnek valamit.
- Mégis mit ünnepeltek ezúttal? - kérdeztem ingerülten.
- Hát, István királyt, az államalapítást, meg ilyeneket... - sorolta elmélázva a szerencsétlen humanoid.
- Aha... - motyogtam magamban, aztán felpattantam, és siettem, hogy megírjam ezt Nektek.

 Emlékszem, amikor még kiskoromban először vittek a szüleim a Zöldség Nemzeti Összetartozás-felvonulásra. Amikor kis csillogó gombszemeimmel követtem végig fantasztikus hadseregünket. Fegyvereik acélos bevonatán megcsillant a napfény. Egyszerre lépdeltek, és fenséges himnuszunk csengett alatta. Körülöttük zöldségek ezrei kántálták:
"Hagymagyarország! Hagymagyarország!"
"Zöldség-büszkeség! Zöldség-büszkeség!"
És a sok hős katona egybeolvadva országunk édes földjével haladt a következő utca felé, hogy más magoncokat is megbabonázzon.
Emlékszem, akkor döntöttem el végleg magamban, hogy az államot fogom szolgálni, és a zöldség-büszkeségért fogok küzdeni. Ha kell, bármi áron.

Azt hiszem, most egészen elérzékenyültem, szóval ha megbocsátotok...

Hagymagyarország! Zöldség-büszkeség! Zöldség-büszkeség! - Répa

A humanoidok visszatérnek a bázisra

Vegyes érzelmek kavarognak bennem ezzel kapcsolatosan. Egyrészt kár, mert jó volt távol tudni magamtól a humanoidokat, akik bosszantó ostobaságuk ellenére mégiscsak az ellenségeimnek számítanak.
Másrészről nézve viszont az idióta Szőrmók, és a szavakkal leírhatatlan módon degenerált Eperke végre felhagy a folyamatos nyaggatásommal, mintha komolyan érdekelne, hogy magukkal vittek-e a humanoidok, vagy nem. Mint ahogyan azt már lentebb írtam, most ilyen idétlen "pótnyaralást" szerveznek nekem, amiben megmutatják, milyen szokásaik vannak a humanoidoknak az üdülésre.
Tegnap ennek megfelelően szerveztek egy "utolsó napot a mi kis fantasztikus nyaralásunkból", hallották, hogy a humanoidoknak van egy olyan béna hagyományuk, hogy tüzet gyújtanak, köré gyűlnek, és együtt, egy nagy körben énekelgetnek, vagy fene tudja, mit csinálnak, és a legfurcsább, hogy észre se veszik, mennyire szánalmasak közben. Vagy igen, de nem vesznek róla tudomást, egyre megy.
Legnagyobb bánatomra nem igazi tűz volt persze a bázison, pedig igazán jó és ildomos befejezése lett volna a "nyaralásnak", ha mondjuk Eperke felgyújtja magát, hát, sajnos ez nem sikerült. Papírból csinált "tüzet", illetve nem is tűz volt, csak két nyomorult csík színes lapokból kivágva, de Szőrmók persze agyba-főbe dicsérte, hogy milyen mutatós lett.
A nap legkínosabb része kétségkívül az volt, amikor Szőrmók és Eperke e köré a "tűz" köré gyűlve énekelni kezdtek. Fel nem bírom fogni, hogy lehet ennyire szerencsétlenül létezni, mondanom sem kell, iszonytatóan szánalmasak voltak.

Már szinte örülök, hogy ma délután hazaérkeznek a humanoidok, és vége lesz ennek a lidércnyomásnak. Most komolyan, mikor felejtik már el végre, hogy mi "egy nagy csapat" lennénk?

Zöldségek, szakítsatok egy kis időt arra, ami a legfontosabb; a vérengzésre! Mostanában rám is nagyon ráférne... - Répa

Helyzetjelentés az idióták közül

Szőrmók és Eperke tényleg komolyan vették ezt a "játsszuk azt, mintha mi is nyaralnánk"-dolgot, ma egész nap idióta képeket nézettettek velem a humanoid ország tájairól, mialatt valami förtelmes italt akartak letuszkolni a gyökértörzsömön. Eleinte azért nem ittam meg, mert mi van, ha méreg, de a nap végére már azért nem, mert rájöttem, hogy valójában nem az.
Ők jelenleg is idiótán ugrabugrálnak valahol, én meg a csúcsomat fogom, és remélem, minél hamarabb vége lesz.
Vajon mit mondana mesterem, Zöld Bab, ha itt lenne velem?

Zöldség-büszkeség, zöldség-becsület, zöldség-hatalom! - Répa

Amikor pár ellenséggel kevesebb van

A humanoidok üdülni mentek, ami azt jelenti, hogy szabadon garázdálkodhatok a bázison, és persze ezen lehetőségemet alaposan ki is használom. Az egyetlen negatívum csupán, hogy a hülye Eperke folyton a nyakamon lóg. A humanoidok magukkal akarták vinni őt (amíg engem nem), de a hülye kis rostcsomó erősködött, hogy kell valaki, aki vigyázzon rám és Szőrmókra. Nevetséges. Nekem kéne vigyáznom Eperkére, aki veszélyesen degenerált, csak persze kizárt, hogy valaha is bármit tennék érte. Mindenesetre a humanoidok elkezdtek helyeselni, hogy milyen jó ötlet is, hiszen ha magamra hagynának a bázison, biztos nem lenne már egy darabban, amikor visszatérnek. Ebben mondjuk igazuk volt, viszont akkor is idióták!
Így hármasban maradtunk; a lanyha dög, a világ legnyomorékabb létformája, és én. Mondanom se kell, eszem ágában sincs közösködni velük, de az elmeroggyant Eperkének erről is más elképzelése volt.
Amikor délben előmásztam a vackomból, hogy elővegyek, és elfogyasszak egy kevéskét abból a nyers húsból, amit még jobb időkre szánva csempésztem be a humanoidok hűtőjébe, és láttam, hogy Eperke és Szőrmók sutyorognak valamiről, már tudnom kellett volna, hogy valamit forgatnak az ocsmány koponyájukban, de túlzottan elvakíthatott a közelgő ebéd ígérete, és éppen ezért mindezeket figyelmen kívül hagytam.
Hiba volt, beismerem. Nem gyakran hibázom (hiszen Ti is tudjátok, milyen kiváló katona is vagyok, és egy kiváló katona ismérvei közé tartozik az, hogy nem hibázik. Vagy csak ritkán. Ugye értitek, na?), de most elkövettem. Ha akkor leállítom őket, most is a kényelmes vackomban üldögélhetnék gonoszul kuncogva. Azonban mint ahogyan ezt már korábbi soraim is sejtették, ez nem így alakult.
Már estefelé lehetett, amikor pengeéles hatodik érzékem megsúgta nekem, hogy valami közeledik. Valami, amiről nem biztos, hogy tudomást akarok venni. De mivel bátor vagyok, úgy döntöttem, valahogyan mégis kiszagolom, miben mesterkednek.
Amint kiléptem a vackomból, Eperke és Szőrmók ronda pofájával találtam szemben magamat. A ronda pofájuk még hagyján, azt kénytelen-kelletlen már megszoktam, de azt nem, hogy csákót viselnek rajta, és szerpentint szórnak a képembe!
Mert bizony ez történt. Szőrmók és Eperke valami elfuserált zsúrt szerveztek maguknak, és amíg én csak pislogtam, hogy mi a frászt szerencsétlenkednek ezek már megint, addig elmagyarázták (már nem, mintha érdekelt volna):
- Répa, mivel a humanoidok nem akartak elvinni nyaralni, úgy döntöttünk, elhozzuk a nyaralást neked! - magyarázta Eperke, és legszívesebben szétvertem volna azt a pirospozsgás képét. Mégis ki mondta, hogy el akartam volna menni a humanoidok béna nyaralására?! - És ez egy jó alkalom arra, hogy együtt töltsünk egy kis időt mi hárman, a nagy csapat!
Nagy csapat?! Mégis mikor lettünk mi én meg ők nagy csapat? Lemaradtam volna valamiről?
Már éppen el készültem volna magyarázni sokadjára is, hogy nem óhajtok semmiféle közösséget vállalni a primitív létformájukkal, amikor Szőrmók beindította a humanoidok egyik gépezetét, és ezáltal megszólaltatott egyet azok közül az idegesítően gyenge ingersorozatok közül, amit ezek a szerencsétlenek önmaguk szórakoztatására hallgatnak, és egy még a dallamnál is idiótább táncot kezdtek el járni Eperkével.
Az este további részében én kacsóimba temettem a csúcsomat, és igyekeztem nem üvölteni, Szőrmók és Eperke pedig folyamatosan idétlenebbnél idétlenebb cselekvésekkel szórakoztatták magukat, és egyre többször emlegették, hogy "mi hárman egy nagy csapat vagyunk".
Hát persze, majd ha fagy.
Majd ha valaha is megközelítik az én nagyszerűségemet, akkor visszatérhetünk rá.
Vagyis soha.
Nyehehehehehe.
Életem legkínosabb estéje volt, és lassan már visszasírom a humanoidokat, ami nagy szó. Már szinte annak se tudok örülni, hogy egy hétig távol lesznek.
Talán nem is ők a legnagyobb megpróbáltatás a küldetésben, hanem ez a két idióta, akik továbbra se hajlandóak felfogni, hogy nem akarok konfrontálódni velük. Legalábbis az az idétlen virágfüzér, amit ebben a pillanatban akasztottak fel a csúcsomra, nem erre enged következtetni.

Zöldségek, nehézségek mindig lesznek, de egy jó katona ellenáll (és persze kíméletlenül levadássza az ellenfeleit)! - Répa

Asszisztens, akitől senki nem kérte, hogy asszisztens legyen

Az idősebb humanoid kölyök még mindig nem állt le a hülyeségeivel; kitalálta, hogy nem elég neki, hogy belekontárkodik az invázió szervezésébe az idióta megjegyzéseivel arról, hogy mit kéne kezdenem a bloggal ahhoz, hogy a szánalmas ízlése szerint pofásabb legyen, már kitalálta, hogy ez jobban hangzana, ha rögtön felfogadnám 'asszisztensemnek' (ő először 'menedzser' akart lenni, de abba nem mentem bele), és akkor ha jön az invázió, ő életben maradhatna.
Mondtam neki, hogy legyen, de cserébe ha úgy kívánja a helyzet, fel kell adnia a családtagjait. Ebbe rögtön bele is ment, így tehát elkezdett angol idézeteket, meg fiatal humanoid nőstényeket ábrázoló képeket keresgélni a Nyilvántartó Rendszerben, nem tudom, ez miért jó neki, de ha elvan vele, csinálja, én addig is tudom szervezni az inváziót.
Egyik legfontosabb lépésként azonban egy igazi veszélyforrással kell megbirkóznom, méghozzá minél hamarabb: beszélnem kell Szőrmókkal, és rávenni, hogy mindent adjon ki, amit csak a Szövetségről tud. Nem bírok továbbra is ebben a tudatlanságban lenni, és ha a tohonya dögön keresztül vezet az út a tudásig, hát állok elébe.

Lassan lecsap a Zöldség-kalapács! Reszkessetek humanoidok! - Répa

Elhivatottság

Az idősebb humanoid még mindig nem állt le nemlétező karrierje tervezgetésével, úgy tűnik, tényleg nagyon unja magát, amit nem is rejt véka alá; állítása szerint már visszavágyik a kiképzésre, ami egy humanoid diáktól nagy szó, mert még a fejlődésben lévő humanoidok is ugyanolyan lusták, tehetetlenek és labilisak, mint kifejlett társaik. Ennek megfelelően a humanoid kölyköt elfogta a láz, mint ahogyan az minden nyáron megtörténik vele, hogy na, ő aztán híres író lesz. Ez egy olyan kijelentés, amiről még a humanoidok is tudják, hogy hülyeség. Az "író" ugyanis az a foglalkozás, amit minden második humanoid űzni akar, mert gondolom azt hiszik, ez majd menni fog nekik. Persze nem megy, és szinte az összes ilyen próbálkozás csúfos kudarcot vall. Nem mintha nem imádnám nézni, ahogyan a buta kis egyed csúfos kudarcot vall, de akkor sem értem, mire jó ez neki. Ráadásul ilyen hülye tanácsokat is ad, hogy ha egyszavas, vagy angol nyelvű címeket adok a bejegyzéseimnek a blogon, sokkal művésziesebb lesz, meg hogy választhatnék valami új dizájnt, mert a rózsaszín, meg a madarak egyáltalán nem illenek az ördögi fizimiskámhoz, meg rakjak képeket a bejegyzéseim mellé, mert akkor sokkal színesebb lesz, és esetleg a hangulatomhoz illő jutyúb-videókat (jutyúb: virtuális képianyag-megosztó csatorna a humanoidoknál) is csatolhatnék, hogy a zöldségek jobban tudják, mi jár a fejemben. Mondtam neki, hogy a zöldségek amúgy is tudják, mi jár a fejemben, még akkor is, ha csak írok, mert nem olyan csökkent értelműek, mint az emberek. Ezen persze jól megsértődött, és elkezdett hisztizni, hogy "Répa, miért kell mindig ilyeneket mondanod?", meg hogy "Én csak segíteni akartam.". Ja, persze, majd pont egy humanoid segítsége kell majd nekem.
Jó, még mindig jobb lenne, mintha a humanoid barátnőjét ('barátnő': a kamaszkorú humanoidok az ún. 'barátnőknek' szokták elmondani, hogy a hímnemű egyedek mennyire "helyesek" (értsd: szexuálisan vonzóak), hogy aztán összenézve kuncoghassanak, amíg konfliktus nem kerekedik köztük, és egy életre ellenségekké válnak) hívná át, akkor ugyanis el kellett rejtőznöm, mert a vendéglátóm szerint egy beszélő répa nem tenne jó benyomást.
Én erre finoman jeleztem, hogy egy beszélő humanoid meg semmiképpen nem tesz jó benyomást, és inkább őket kéne elzárni valahova, de csak a bamba fejét csóválta, és közölte, hogy "Na erről van szó", és "Remélem, most már te is látod, miről beszélünk, amikor azt mondjuk, milyen gonosz vagy.".
Ja, mert ők normálisak. Eh. Nincs igazság ideát!
Szerencsére ez csak ihletet adott ahhoz, hogy többet elmélkedjek az invázióról, és ördögien nevetgéljek, szóval végül is jó volt, és Eperkét is dobáltam egy kicsit a humanoidok könyveivel, öröm volt nézni, ahogyan menekül.

Zöldségek, előre! - Répa

Elmélkedések

A humanoidok mozgóképszínházba mentek (legalábbis fejeseim szerint a 'mozi' ennek a rövidítése), ez a primitív szórakozási forma, erősen tudatmanipuláló hatású, a humanoidok azért szeretik, mert ez kirántja őket sanyarú életük sötét valóságából. Mondjuk megértem.
Még mindig sokat gondolok az invázióra, és rátok, Zöldségtársaim. A hazánkra, Hagymagyarországra, ahogyan lobogója alatt egyesül nemzetünk, és a himnuszunkra, amely olyan erőteljes, olyan intenzív, olyan csodálatos, hogy még a gondolatába is belebizsereg a gyökértörzsem. Talán csak elmém festi meg a gyönyörűséges emlékképeket, hogy még szebbek legyenek, de az biztos, hogy minden eddiginél jobban vágyódom haza. A zöldségek áldott földjén minden csillag fényesebben ragyog. Nincsenek primitív humanoidok, akik ostobaságukkal csak összekuszálják a szálakat, nincs lanyha dög a sarokban, nincsen idegesítő identitászavaros békeaktivista eper a nyakamon, csak Hagymagyarország tiszta, becsületes polgárai, akikkel a munkának, és szeretett országunknak élünk.
Itt mindenkinél értelmesebbnek és tökéletesebbnek érzem magam, ami persze így is van, de a zöldségek között, Tiköztetek valahogy minden olyan békés volt, gyönyörű és természetes. Amikor elkezdtem humanoidológiát tanulni, még nem is sejtettem, hogy ilyen vészesen primitív, bugyuta és értelmetlen lények tanulmányozásába fogok, és bár tanulmányaim minden percét élveztem, hiszen arról tanulhattam, amit a legjobban szeretek; a pusztításról, néha-néha elgondolkozom, hogy mi lett volna, ha más pályát választok.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok elégedett azzal, amit elértem, hiszen dr. Tarló Répa vagyok, a zöldséginvázió vezére, és büszke is vagyok erre a címre, büszke vagyok minden átélt pillanatra, büszke vagyok arra, amiért ennyit dolgoztam, és büszke vagyok minden leírt szóra is.
De a hazámba vágyódom, az enyéim közé.
És borzolja az idegeimet ez a Szövetség-dolog is, mert néha úgy érzem, csak szórakoznak velem, és rángatnak össze-vissza, amikor egy globális megmozdulás szervezője vagyok az Ég szerelmére is! Néha zavar, hogy itt nem tisztelnek annyira, mint ahogyan az kijárna nekem. Én márpedig igenis egy tisztelendő személy vagyok, egy fantasztikus zöldség, és sokkal többet érek, mint ezek a nyomik! Pff, pedig én sokkal jobb vagyok náluk.
MINDENKINÉL!

Répa a legjobb! - Répa
Oké, titeket is csipázlak, csak egy kicsit kiborultam, ugye megértitek, Zöldségtársaim?

Aktualitások a humanoidoknál

A humanoid média most a felsőoktatási felvételivel foglalkozik, érdekes volt számomra, hogy e tekintetben rendszerük hasonlít a miénkre. Azt leszámítva persze, hogy a humanoidoknál már nincs túlzottan nagy mozgás, miután kiderülnek a ponthatárok; őnekik még nem jutott eszükbe, hogy sokkal egyszerűbb úgy bekerülni, ha legyilkolják az előttük végzetteket, mint ahogyan mi azt szeretett hazánkban tesszük.
Az idősebb humanoid utód azért nyafog, hogy őt nem fogják majd felvenni, mert sikerült a legnehezebb szakokat érdeklődési céljául megválasztania. Mit mondjak, jellemző. Persze nem zavarja az önsajnálatban, hogy őneki még eddig durván két éve hátra van...
Egyre jobban hiányzik tanítómesterem, Zöld Bab bölcsessége, ha még velünk lenne, biztos lennék benne, hogy éleslátása még a humanoidok sötét bugyutaságát is elnyomná.
Nem mintha én nem lennék baromi okos, de néha kezdem úgy érezni, hogy még rendkívüli intellektusom sem elég ahhoz, hogy ellenálljak a humanoidok pusztító hülyeségének. Lehet, hogy az akció nem várt mellékhatása lesz mentális retardációm? Remélem nem. Kár lenne ezért a remek elmémért.

Zöldségek, legyetek erősek! - Répa

Helyzetjelentés a feldúlt bázisból

Nem, nem az ellenség dúlta fel, ahogyan azt gondolnátok, Zöldségtársaim. Ez a humanoidok legújabb baromsága, hogy nyár van, süt a nap, a béna humanoid borításukon keresztül távozik a folyasék a szervezetükből, és éppen ezért ez remek alkalom arra, hogy fogják, és nekiálljanak felújítani a bázist. Nos, a nagy felújítás körülbelül annyit takar, hogy az amúgy is fehér falat befestik fehérre, de a humanoidok szerint ez szükséges, hogy jobb életkörülményeket teremtsenek maguknak. Nos nem tudom, én személy szerint, ha humanoid lennék nem lenne kedvem a létezéshez, talán még a minőségi létezéshez sem, de amikor ezt elmondtam nekik, csak rosszallóan összenéztek, és azt mondták, jobban oda kéne figyelnem arra, amit Eperke mond, mert sokat tanulhatnék tőle.
Na persze. Én Eperkétől.
Szerintem meg Eperkének kéne jobban odafigyelnie, és ha szépen meglapul, esetleg megtanítom neki, hogyan kell elejteni egy bölényt csak a két kacsója használatával...

A Zöldségek dicsősége ragyogja be a horizontot! - Répa

Eperke balul elsült próbálkozásai - no. 2.

Eperke tényleg komolyan gondolta ezt a "Répa megjavítása"-projektet. Erre igazán csak akkor jöttem rá, amikor kora reggel - a szörnyes akció után ráadásul -arra keltem legszebb álmaimból (értsd: se Eperke, se Szőrmók, se humanoidok nem szerepeltek benne), hogy Eperke teljes pirospozsgás valójában tornyosodik felém. Miután abbahagytam a visítást, elmagyarázta, hogy a mai napot arra fogjuk szánni, hogy megtanuljam végre, mi a jó, és mi a rossz, mert szerinte én ezt nem tudom. Jeleztem neki, hogy tudom, mi a jó. Jó az, ami nekem jól esik, mint a gyilkolás, mások kínzása, és a gonoszul nevetés, rossz az, ami másnak esik jól.
Eperke nem békült ki egészen a definícióimmal, csak szomorú fejet vágott, és elszavalta, hogy a humanoidokkal beszéltek már erről, és szerintük nem a helyes értékrendszer szerint élek. Ekkor a csúcsomra húztam a takarót, és reméltem, a hülye kis zöldség/gyümölcs jó gyorsan abbahagyja.
Most komolyan, egy olyan zöldség akarjon megtanítani arra, mi jó és mi nem, aki valójában gyümölcs, csak zöldségnek képzeli magát?
A humanoidok szerint ez persze fantasztikus ötlet, és különben is; Eperke olyan jó hatással van rám. Szerintem ezeknek valami nagyon komoly baj van a fejével. Mindenesetre miután gyorsan lepattintottam Eperkét (bezártam a humanoid kölykök szekrényébe), a napom viszonylag kellemesen folytatódott; heverésztem, az invázióról gondolkodtam, és folytattam az Eperkeölő 1.1 tervezését is, már egész jól áll, alig várom, hogy megkapjam rá a szabadalmat, és végre kipróbálhassam.
Gyakran eszembe jut mesterem, Zöld Bab, és tudom, ha még élne, büszke lenne rám.

Zöldség-büszkeség! Zöldség-erő! - Répa

Nem a helyes értékrendszer szerint élek, na persze...

A szörny

Este, amikor a humanoidok zavart elméje már az R.E.M.-szakaszban leledzett, én még éberen kuksoltam, várva a megfelelő pillanatot az általam találó módon "Szörny-hadművelet"ként tituált bevetés megkezdésére. Biztos, ami biztos, Eperkét sem hagytam aludni.
Tudtam, hogy a mi szörnyünk éjfél után kezdett el hangoskodni, ebből arra következtettem, hogy éjjeli életmódot folytat, és napját akkor kezdheti igazán, amikor hörögni kezd, ezért hogy ereje teljében csípjem el, úgy döntöttem, az indulásra legmegfelelőbb pillanat éjfél előtt tíz perccel érkezik el.
Bevallom, kicsit izgultam. No nem, mintha ilyen gyenge, nyomi kis senki lennék, meg ilyenek, csak éppen annyira izgultam, amennyi jót tesz az akciónak. Az óralapon, amit a humanoid kölyköktől csórt zseblámpával világítottam meg, hogy tudjam, mikor is kell indulni, lassan vánszorgott az óramutató az indulás időpontja felé.
Eperke szépen pillogott rám szánalmas kis tekintetével, és értetlenül nézett. Szerencsétlen agyát megviselte az alvás hiánya, ezért még a szokásosnál is degeneráltabban viselkedett.
- Répa, miért kell nekem is veled mennem? - kérdezte nyomorult kis hangján.
- Mert a humanoidok azt mondták, hogy a szörny zöldséget eszik, és te reteknek képzeled magad, nem?
- Én retek vagyok. - jelentette ki Eperke, miközben kicsit még ki is húzta magát. Legalább büszke rá, hogy zöldség, még ha csak pufók fejében is az.
- Hát persze. - mormoltam. Szerencsére nem kellett sokat Eperke társaságában lennem, ugyanis nemsokára ütött az óra, és végre elindulhattunk a humanoidok pincéje felé.
Jeleztem Eperkének, aki kénytelen-kelletlen módon elindult utánam. Szerencsétlent csak úgy tudtam meggyőzni, hogy jöjjön velem szörnykajának, hogy megígértem neki, nem fogom a szörnyet a humanoidok bántására használni. Ezt természetesen nem fogom betartani, de amit Eperke nem tud, az nem fog fájni neki.
Óvatosan kimerészkedtünk a kis vackunkból, át a humanoidok folyosóján, egészen a bázis nyílászárójáig. Ezzel meggyűlt a bajom, ugyanis a bázis kapuja sokkalta súlyosabb, mint ahogyan én azt eleinte elképzeltem, Eperke meg nem akart segíteni, mert megsértődött valamin.
Viszont miután valahogy végre átjutottunk a kapun, és nem nyomott minket össze, már egész simán mentek a dolgok. A pincébe levezető lépcsőt gyorsan megtaláltuk, az ajtót meg ilyen bumszli humanoidokra kifejlesztett rácsos ajtó takarta, ezen könnyűszerrel átjutottunk.
Ekkor következett az a rész, amikor Eperke először tojta össze magát. Folyton azért rinyált, mert sötét van, és ő persze fél a sötétben. Jeleztem neki, hogy egy szörnyet megyünk megkeresni, a sötéttől kell a legkevésbé félnie.
Ekkor elbőgte magát.
Nem segített labilis kísérőm hangulatán az sem, hogy hangos hörgés vette kezdetét jelezve, hogy éjfélt ütött az óra. Ekkor éreztem először, hogy igazam van; a pincében minden sokkal hangosabb volt, valóban a szörny közelében jártunk tehát.
Eperke ekkor béna kis kacsóival elkezdett összevissza rángatni, mondván, hogy ő fél, és forduljunk vissza, és ő nem akar szörnykaja lenni.
Finoman jeleztem neki, hogy nem érdekel, mit akar, szörnyet fogni jöttünk, és haladjon csak szépen tovább a hang forrásának irányába, és akartam neki mégvalamit mondani, de ekkor megjelent maga a beszélgetés tárgya; a szörny.
Nos, maga a lény úgy nézett ki, mint egy hatalmasra nőtt virsli szőrrel borítva, ijesztő (úgy értem, félősöknek ijesztő, nem nekem) tekintettel, hatalmas fogakkal. Hosszra körülbelül mint három humanoid összerakva, ez tekergőzik a pincéjükben.
Eperke amikor meglátta, konkrétan sírva fakadt, én azonban bátran a szörny elé néztem, átkaroltam Eperkét, és bátran odalöktem a szörny elé.
- Őt edd meg, ne engem! - mondtam határozott hangon, a szörny pedig közelebb tekergőzött Eperkéhez, és hörgő hangján óvatosan megszólalt. Nem is tudtam, hogy a vadállat képes artikulálni.
- Ezt a kis aranyos teremtményt? Már miért enném meg? - kérdezte.
- Háát, nem tudom. Biztos finom.
- Nem, nem, nem fogom megenni, nem vagyok én olyan agresszív. - hörögte a szörny. - Pincepatkányokkal táplálkozom.
- Humanoidokkal? - kérdeztem reménykedve.
- Nem, én tisztességes szörny vagyok. - mondta. - feleségem van, és három gyerekem, nem terrorizálom a humanoidokat, mint némelyik szégyentelen társam. Borzalmas, hogy mindenki ilyen előítéletekből indul ki! - hörögte elszörnyedve, aztán mutatott képeket a családjáról; nagyon bájosak a gyerekei, kicsik, és szőrösek, de a maguk módján kedves volt foghíjas vigyoruk. A szörnyet mellesleg Alfrédnak hívják, és a feleségével is találkoztunk, mi több, teázni is meghívtak magukhoz!
Kicsit csalódott voltam, hogy nem eszik humanoidokat, de tulajdonképpen megértem. Elég kellemetlen lehet, hogy mindenki gonosz, hörgő vadállatnak hisz. Alfréd csak megpróbál érvényesülni szörnyként, és ebben azt hiszem, támogatnunk kell őt nekünk, zöldségeknek is, mivel ő is egy humanoidok által lenézett, de sokkal többre hivatott faj sarja. Több ilyen szörny kéne!

Zöldségek, akkor is felfalatom valakivel Eperkét! - Répa

Na de mégis mi rejtőzik a pincében?

Zöldségtársaim, nem mondhatnám, hogy a legjobb formámban vagyok most, ugyanis amikor este álomra hajtottam volna csúcsomat, furcsa tényező zavart meg ezen tevékenységben. Rémisztő hangokat hallottam, hörgést, üvöltést, mintha csak egy vadállat rejtőzne alattam. Először azt hittem csak Eperke evett valami rosszat, és ő készül telebűzölni kis otthonomat, amit persze most már ketten lakunk, mert hol máshol lehetne elszállásolni a szerencsétlen genetikai zsákutcát, ha nem nálam. De nem, Eperke már nyolckor elaludt (a kis nyomi, mi mást is várhatnék tőle?), és kacsóját szopva az igazak álmát aludta. Én pedig ottmaradtam a sötétben egyedül, rettegve a szörnyűséges hangoktól. Óvatosan kiosontam, hátha Szőrmók ad ki ijesztő hangokat, vagy valamelyik humanoid, de csakhamar rá kellett ébrednem; az egész bázis csendesen szunyókál, csak éppen én vagyok még ébren, hogy hallgassam ezeket a rémséges zajokat.
Na jó, már nem mintha megijedtem volna, vagy ilyenek, mert azért tudjátok, hogy én már nem egyszer tanúbizonyságot tettem azért már a bátorságomról, meg már nagyobb dolgokat is kiálltam, mint ez, szóval nem pont egy ilyen titokzatos hangtól fogok berosálni, de azért értitek... Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy zavaró volt, és úgy döntöttem, hogy a végére járok majd a dolgoknak. Szóval ültem továbbra is a vackomban, és hallgattam a tompa, artikulálatlan hörgést, ami semmilyen másik lény által kiadott hanghoz nem volt hasonlítható. Ez persze engem nem rettentett el, hiszen hangsúlyozom, nem vagyok beszari, meg ilyenek, meg amúgy is, ettől még a nem beszariak is megijedtek volna, de még annál is bátrabb vagyok. Még jó, mert másképp tényleg nagyon féltem volna.
Már ha ismernék félelmet.
Úgy döntöttem, feljegyzéseket készítek a hangokról. Fogtam tehát egy lapot, és mindent lejegyeztem rá, amit csak hallottam. A hörgések gyakoriságát, hosszát, és mindent, ami eszembe jutott még mindezekről.
Tudtam, hogy ez alapján okosabb leszek (persze én amúgy is nagyon okos vagyok), és messzemenő következtetéseket fogok tudni levonni.
És lám, milyen igazam lett! (mint mindig) Ugyanis valóban érdekes dolgot figyeltem meg; nagyjából éjfélkor hallhattam az első neszeket, és percre pontosan hajnali háromkor fejeződött be a hangzavar. Nem tudtam mire vélni ezt.
Még egy dologban biztos voltam.
A hang alulról szűrődött fel. És mivel a bázis alatt csak a komplexum pincéje van, egyértelmű, hogy odalent adta ki valami/vagy valaki ezeket a förtelmes hangokat.
Aztán eljött a reggel, és amikor kevés alvás után kikászálódtam, egyből a humanoidok ocsmány képének szegeztem a kérdést, ami egész este nyomasztott:
- Mégis mi lapul a pincétekben? - kérdeztem teljes komolysággal. Ők csak összenéztek, és furcsán pillogtak egymásra. Nem érthették a buta kis fejükkel, hogy komolyan kérdeztem. Persze, hogy is várhattam volna el tőlük.
- Nem tudom... Talán a biciklik, meg pár régi bútor, amit a lomtalanításig a pincében tartunk, és... - szavalta vendéglátóm, de szerintem nem értette a kérdést. Úgy tűnt, valóban fogalmuk sincs arról, mi lakozik odalent. Jó, mondjuk ezek ugyanazok a humanoidok, akik nem tudják, hogy egy komplett titkosügynökség van alattuk, szóval...
- Éjszaka különös hangokat hallottam kiszűrődni, és szinte biztos vagyok benne, hogy a pincéből jöttek.Tehát ideje lenne kitálalnotok, hogy mit rejtegettek!
- Ó, biztos a szörnyre gondolsz. - jegyezte meg vigyorogva az idősebb humanoid utód.
- Milyen szörnyre? - kérdeztem érdeklődve.
- Hát a szörnyre, ami a pincénkben lakik, és zöldségeket eszik. - folytatta a humanoid, de a mondat végén már elröhögte magát. Ördögi kacaj volt ez, mintha csak annak örülne, hogy egy szörny a vesztemre törne.
- Vagy a férjem horkolását hallottad... - mormolta fejét csóválva vendéglátóm.
- Én a szörnyre voksolok. - jelentettem ki teljes magabiztossággal.
Tehát van egy szörny odalent. Ez logikusnak tűnik. Persze sok mindent nem értek. Például, hogy a humanoidok miért mondták meg nekem ilyen könnyedén, hogy a szörny létezik, ha eddig soha egy szót nem szóltak róla. Esetleg egy titkos fegyverük? meg akarnak félemlíteni? Annyi a kérdés, és kevés a válasz. Vagy a szörny nem is az ő alkalmazásukban áll, hanem valaki máséban? Mi van, ha a szörny kapcsolatban áll magával a Szövetséggel is?
Úgy döntöttem, hogy a sok kérdésre csak egyvalaki tudhatja a választ, mégpedig az a szőrgolyó, aki aktuálisan most is ott poshad a ketrecében, és várja, hogy a humanoidok elemózsiát szórjanak be neki, vagy kiengedjék, hogy ezúttal ne az almán terüljön szét, mint egy adag sületlen palacsintatészta, hanem változatosan valahol a bázis egy másik részében.
Tehát összeszedtem egy pár kavicsot (a humanoidok szerint a kavics dekoratív, ezért minden hülye helyre raknak kavicsokat; legnagyobb örömömre), és odaálltam Szőrmók büdös kis lakhelye elé, és dobálni kezdtem, hogy forduljon már ide felém.
Amikor végre rám emelte bamba tekintetét, rögtön belekezdtem a mondókámba;
- Hé, Szőrmók, mit tudsz te a szörnyről, aki a pincében lakik?
- Mi bajod van, Répa? - kérdezett vissza Szőrmók kelletlenül.
- Van valami köze a Szövetséghez? - kérdeztem meg egy árnyalattal halkabban. Nem tudtam ugyanis, hogy Eperke mennyit tud, éppen ezért ha valami olyasmit emlegetek, mint a Szövetség, vigyáznom kell.
- Talán igen, talán nem. - felelt Szőrmók, majd másik oldalára fordult, méretes farával szignálva nekem, mennyire is érdeklem per pillanat.
Persze értettem én a célzást, és az igazság az, hogy nekem sem kellett több Szőrmók társaságából. Viszont egyvalamit elhatároztam; ma este lemegyek a pincébe, és megnézem magamnak ezt a szörnyet.

De most megyek, és alszom egyet.
Utána viszont rögtön nekiállok a tervnek.

Zöldségek, a rostjaimban érzem a győzelem édes ízét! - Répa

Eperke balul elsült próbálkozásai - no. 1.

Eperke a minap kijelentette, hogy "jó útra fog téríteni engem". Azt mondta, hogy megfigyelte az utóbbi időkben a viselkedésemet, és szerinte erőszakosabb vagyok, mint kéne. És hogy ha megtapasztalom, milyen jó dolog is jónak lenni, már másra sem fogok vágyni. Hát persze... Miután kiröhögtem, rávágta, hogy pedig ez így van, és meg fogom látni, milyen fantasztikus dolog is ha (és most szó szerint idézek tőle, hogy lássátok, milyen hülyeséget is mondott) "átjárja a gyökértörzsedet a jóság". Itt már annyira röhögtem, hogy lefordultam az asztalról, amire felmásztam előle.
Ekkor kijelentette, hogy márpedig ő hiszi, hogy bennem is lakozik jóság, és el is fogja érni, hogy kibújjon belőlem. Nem akartam mondani neki, hogy ha normális zöldség lenne, mint aminek képzeli magát, akkor nem lennének ilyen hülye gondolatai. A humanoidoknak bezzeg tetszett Eperke kezdeményezése, és azt mondják neki, magyarázza el nekem, hogy nem kell mindenkit lemészárolni ahhoz, hogy jól érezzem magamat.
Komolyan, úgy érzem, egy csomó hülyével vagyok itt összezárva! Szerintük miről szól az invázió, ha nem arról, hogy mindenkit lemészároljak, akit csak érek? Most jól el is rejtettem a terveimet Eperke-elől, nehogy megtalálja, és elkezdje a szokásos szövegelését arról, hogy ez "mennyire erőszakos", meg ilyen hülyeségeket kérdezzen, hogy "Nem fog ez fájni a humanoidoknak?", és amikor rávágom, hogy ez a lényeg, sírva elmeneküljön a sarokba, és szomorúan meredjen maga elé. Félreértés ne essék, élvezem, hogy megbánthatom Eperkét, de komolyan idegesít a folyamatos körülményeskedése. Ó, és egyúttal elkezdtem dolgozni az Eperkeölő 1.1. prototípusán, ez egy speciálisan Eperke likvidálására kifejlesztett eszköz lesz. Tulajdonképpen bánom, hogy erre pazarolom az energiáimat, amikor a humanoidok eltávolításán kéne dolgoznom, de a szükség törvényt bont (régi kedvenc mesterem, Zöld Bab is mindig ezt mondta). És be kell vallanom, furcsán jólesik elképzelni, hogy likvidálom Eperkét.
Tényleg senkire nem számíthatok, mintha mindenki összeesküdött volna ellenem! Szőrmók szerint hallgatnom kellene Eperkére, ezt is csak azután nyögte ki, miután vagy egy fél órán át dobáltam kavicsokkal, hogy reagáljon végre. Pedig amikor a zöldség az ősellenségéhez (na jó, az egyik ősellenségéhez) megy véleményt kérni, azt jelzi, hogy tényleg a rostösszeroppanás szélén áll...
Jó, ezt nem úgy értem, hogy egy ilyen retek/eper-nyomi tényleg ki tudna készíteni, úgy értem, engem aztán kemény fából faragtak, nem török meg semmi esetre sem, de bosszant a folytonos pozitív energiáival, meg a hülye kedvességével.
Zöld Bab tanítóm azt mondaná, a legjobb az lenne, ha megpróbálnám hasznomra fordítani Eperke viselkedését úgy, hogy közben akár tudtán kívül is, de nekem kedvezzen. Most éppen egy ilyen praktikán töröm a fejemet. És ebből a szempontból a "kedvesség-leckéi", amikre szerinte (és a humanoidok szerint, akik most úgy érzik, mérvadó a véleményük) szükségem lesz, és később még én fogom meghálálni (ezt a hülyeséget!), esetleg valóban a hasznomra válhatnak, persze nem olyan értelemben, ahogyan ez a gyümölcs (ki kell mondani!) hiszi.
Ez energiát ad. Nem ilyen hülye eperkés energiát, hanem normálisat.

Köszönöm, Zöld Bab! - Répa

Az az idióta nyaralás

Eperke most megpróbálja rávenni a humanoidokat, hogy vigyenek engem is magukkal a hülye nyaralásukra. Elmagyarázom, miről szól egy nyaralás:
Van ugye a bázis, a humanoidok alapvető lakhelye. itt élik kis szerencsétlen életüket, de persze túl nehéz dolog egy helyen megmaradniuk (ez még kapóra is jöhet az inváziónál, egyszerűen megőrülnek a bezártságtól), és akkor születnek a nagy ötletek, hogy el kéne menniük valahova máshova, mert attól olyan fene jól "ki fognak kapcsolódni".
Kikapcsolódnak, tetszik ez a szó. Elképzelem, ahogyan a humanoidok elmennek valahova, megnyomnak rajtuk egy gombot, és egyszerűen csak kikapcsolódnak. Mondjuk nem értem, hogy miért kell ehhez olyan messzire menniük. Akár az is lehet, hogy félnek tőlem, hogy amik ők kikapcsolódva lesznek, addig valami rosszat teszek? Mondjuk ez abszolút jogos...
Ami még furcsa, hogy semmilyen feljegyzés nincs arról, hogy a humanoidokon kapcsológomb lenne, vagy hogy bármilyen módon ki tudnának lépni elméjük sötétjéből. A fülesem arra tippel, hogy valami metaforikus értelemben kapcsolják ki magukat, és nem kell komolyan venni. A humanoidok gyorsan kifáradó lények, és rengeteget költenek a jólétük fenntartására. Az igazán fontos dolgok, mint mondjuk a fegyverkezés helyett.
Idióták.

Zöldségek, fegyverkezzetek! - Répa

Összezárva a humanoidokkal

Hazaérkezett az idősebb utód, és ez persze azt is jelentette, hogy a béna útjáról szóló még bénább beszámolóját kell hallgatnom. A humanoidok üveges tekintettel figyelik az elmosódott, gyenge fotográfiákat, amiket készített, és arról sopánkodnak, hogy de jó is lenne, ha ők is ott lettek volna. Megszemlélhették volna a béna épületeket, amit amúgy is láttak a képen, meg jelentéktelenebbeknek érezhették volna magukat, mint úgy általában véve a hatalmas kőtornyok mellett, és ez nekik valamiért jó.
Sosem fogom megérteni őket, de egyre távolabb és távolabb kerülök ennek még a reményétől is. Most mennek megint valahova máshova, mert hogy a nyár arra való, hogy kifújják magukat az egész éves semmittevés után, és a tűző napon, ahelyett, hogy szépen megdöglenének, víz partján koktélt szürcsölgetve elmélkedjenek a kis fene szerencsétlen életükön.
A hülye Eperkét is akarják vinni magukkal, mivel ő olyan 'cuki', meg olyan segítőkész, és a nyomi humanoid bőröndjét is segített kipakolni, és hú de fantasztikus. Engem persze nem akarnak magukkal vinni, mert szerintük én gonosz vagyok és utálatos. Na persze.
Nem is akarnék velük menni.

Nem adom fel! - Répa

Amikor az irritáló még irritálóbbá válik

Történik a humanoidok bázisán mostanság, hogy az idősebb humanoid elkerül egy hétre a német idegenlégióshoz kapcsolatfenntartás céljából, illetve holnap indul útnak, ezért a humanoidok felspannoltan ugrálnak össze-vissza. A humanoid utód körülbelül az egész szekrényét be akarja zsúfolni egyetlen egy nyomorult táskába, persze semmi nem fér bele, és most azért nyafog, hogy neki minden hülyeséget magával kell vinnie, mert a vackai nélkül nem bír létezni.
Eperke segít pakolni a cuccokat. Úgy rohangál föl-alá, mint egy pirosra mázolt nikkelbolha. A legborzalmasabb, hogy ő ezt élvezi. Azt mondja, örül, hogy segíthet a humanoidoknak, és annak is örül, hogy így mindenki boldog.
Én nem vagyok tőle boldog. Hülye Eperke, legszívesebben olyan gusztustalan eperdzsemet készítenék belőle, mint amilyet a humanoidok zabálnak. Persze, csak ha nem lenne saját bevallása szerint retek.

Zöldségek, nehéz az élet! - Répa

Förtelmes életképek

Amióta Eperke beköltözött, azaz tegnap óta, a humanoidok teljesen felbolydultak. De abban a pozitív értelemben. Egyrészt, hogy az utódok szerint Eperke 'cuki'. (a 'cuki' a cukor szóból származó gejj humanoid szleng, jelentése 'édes', 'aranyos', 'imádnivaló', illetve az én olvasatomban; 'gusztustalan') Fel nem bírom fogni, hogy hogy lehet valami, ami csak arról bír prédikálni, hogy éljünk békességben, és szeressük a másikat, 'cuki'. A vendéglátóm szerint jó, hogy itt van Eperke, mert valaki (én jobb szeretem 'valaminek' hívni) végre ellensúlyozza azt a végtelen negatív energiát, ami belőlem árad. Ezt pedig képtelen vagyok értelmezni... Az miért lenne jó, hogy valaki a demagóg béke-dumájával keresztbe akar tenni nekem? Oké, nekik jó, mert így azt hiszik, újra nyeregben vannak, és nem fogjuk leigázni őket, de addig éljek is, ha kell, Eperke pirospozsgás arcocskáját rúgom szét elsőnek. Megjegyzem, szívesen tenném. Most éppen tévét néz a humanoidokkal, és úgy mosolyog, mint aki éppen jól végzi a dolgát. A humanoidok mindenféle hülyeséget kérdeznek tőle, Eperke pedig valódi idiótához mérten válaszolgat. Elmeséli, hogy fantasztikus gumókora volt (a humanoidok összenéznek, még az ő biológiai ismereteik is tartanak addig, hogy felismerjék, eperke nehezen volt gumó), ekkor elmagyarázza hogy ő retek, de valamiért mindig epernek nézik (Vajon miért?), a humanoidok megmosolyogják, és azt mondják, "Aranyos vagy, Eperke", mire a kis mittudoménmi visszamosolyog, és így együtt olyanok, mint egy nagy, idétlen, vigyorgó paca. Eperke elmagyarázza, hogy nem akar senkinek sem ártani az ittlétével, és abban akar segédkezni, hogy mindkét félnek a lehető legjobb legyen. Hát, nekem már a puszta jelenléte rossz, de ő ezt nyilván nem vette számításba. A humanoidok bólogatnak, és megköszönik Eperkének a munkáját. Szóhoz se jutok. Az én munkámat sohase köszönték meg! Pedig tudják, milyen nehéz leigázni őket?! És beépülni?! Hallatlan! De persze a hülye Eperke beköltözött egy napja, szövegelt egy keveset a baromságairól, és máris ő a kiskedvenc... Hihetetlen.
Szőrmókra nézek, aki elégedetten szemléli Eperkét, aztán a másik oldalára fordul, és alszik. Hirtelen úgy érzem, én vagyok az egyetlen normális a bázison, és bárcsak először érezném.

Zöldségek, ti ugye velem vagytok? Na ná, hogy velem vagytok! - Répa

Eperke színre lép

A humanoid utódok közel két hete döglenek a bázison, aminek az a következménye, hogy rettenetesen elunták magukat. És én is velük, hiszen nem túlzottan izgalmas az élet. Főleg velük nem. Főleg azóta nem, hogy Béla elment, és megint egyedül vagyok. A mentoráltam hiánya ébreszt rá leginkább arra, hogy bár küldetésem indíttatása nemes célú, bizony vannak hátráltatói is egy ilyen hosszadalmas bevetésnek. Amikor először hallottam, hogy 'beépülés', még nem is gondoltam bele igazán, milyen döbbenetesen nagy feladat is kellemesen létezni egy ilyen visszamaradott, primitív, ostoba faj körében, és akkor még nem is említettem Szőrmókot. Lassan kezdem irigyelni a lanyha dögöt, akinek lényegében totálisan mindegy, ki és mi van körülötte, amíg teljes nyugalomban el tud terpeszkedni a javarészt saját ürüléke és némi szétdobált nyúlkaja alkotta kupacon, amit ő a lakhelyének nevez. Már lassan azon gondolkodom, a haditervek gyártása és a gonosz kacarászásaim közé beiktatom a napirendembe Szőrmók megfigyelését, nem csak egyértelműen gyanús viselkedése, és a Szövetség miatt, hanem azért is mert szeretnék rájönni, hogy lehet ennyire bambán létezni.
A napi rutinom azonban egyelőre szokásosan haladt. Ügyesen megvártam, amíg a humanoidok elmennek, aztán amikor végre becsukták az ajtót, gonosz kacaj tört fel gyökértörzsem mélyéből. Végre magamra maradtam, egyes-egyedül. Végre nem kell fárasztóan titkolóznom vendéglátóim előtt. Szabadság! Ó, a Szabadság édes íze! Ilyenkor jut eszembe az eljövendő, amikor is mi fogunk uralkodni ezen a területen, és a humanoidok nem lesznek többé félelem tárgyai.Többé nem kell fárasztóan titkolózni, eldugni a terveket, úgy tenni, mintha nem jelentenél akkora veszélyt a fajukra, mint amekkorát valóban jelentesz... Bevallom, ez az egyik ok, amiért érdemes volt belekezdenem mindezekbe.
Éppen egy remek fegyveren dolgoztam; lényege, hogy beszippantja a támadásba lendülő humanoidokat egy hatalmas porzsákba. Amikor majd Hagymagyarországon gyártásba kerül többféle dizájnban is kapható lesz; tervezek feketét, fehéret, ultravékonyat, összehajtogathatót, és rózsaszínt is, de elképzelhető, hogy ha éppen divatban van, neon színekben is kapható lesz. Éppen arról ábrándoztam, vajon milyen nevet adjak neki; corpusszívó? polgárszívó? humanoszipka? Nehéz dolog ez...
Amikor tehát éppen ezen az igen fontos problémán törtem a csúcsomat, csöngetést hallottam. Egyértelmű volt, hogy nem az egyik humanoid érkezett meg, hiszen ők nemrég mentek el, és amúgy sem szoktak csöngetni, hiszen maguktól is ki tudják nyitni a bázis kapuját.
Kellemes emlékek szálltak meg. Karfiol Karcsi is így csöngetett be annak idején, és én ugyanilyen gyanakvó voltam. Legalább tudom, hogy van, ami nem változik.
De ahogyan kedves tanítómesterem, Zöld Bab mindig mondogatta: "A zöldség legnagyobb erénye a paranoia."
Büszkén kihúzom most magamat; igazi erényes zöldség vagyok.
Zöld Bab mindig azt mondta, ha nem tudom, mit gondoljak, gondoljam a legrosszabbat. Szóval miközben az ajtó felé lépdeltem, a lehető legrosszabb lehetőségeken gondolkodtam; egy csapat felfegyverkezett humanoid, egy csapat felfegyverkezett, génmanipulált zöldség, bárki felfegyverkezve, hiszen nálam jelenleg csak tervek vannak, igazi fegyver nincs. Mindenre felkészültem. Tényleg mindenre.
Aztán kinyitottam az ajtót, és amit láttam, minden elképzelésemet felül(vagy ha úgy tetszik alul)múlta.
A lény, aki az ajtó mögött várt rám, gusztustalan mosollyal kis pirospozsgás arcocskáján, ocsmányabb volt, mint a humanoidok és Szőrmók együttvéve. De nem viccelek. Mindjárt leírom Zöldségtársaim, miért mondom ezt.
Mert aki az ajtó mögött várt rám, nem volt más, mint egy gyümölcs.
Amikor megláttam, bevallom egy kicsit megrettentem. Úgy értem, azért egy gyümölcs. Nincs zöldség, aki ne utálná a gyümölcsöket. A gyümölcsök ronda, irritáló népek, és Zöld Bab is megmondta, tartsam távol magamat tőlük. Most pedig itt állt egy, velem szemben, azzal a gusztustalan mosolyával méregetett, és tudtam, hogy akar valamit. Tőlem. Specifikusan.
Azon vacilláltam, vajon stratégiailag jó döntésnek számítana-e rácsapni az ajtót, vagy abból csak azt szűrné le, hogy félek tőle?
Sajnos nem volt időm eldönteni, mert a gusztustalan genetikai zsákutca megkezdte a beszédet:
- Szia, te vagy Tarló Répa? - kérdezte azon a visszataszítóan nyálas, vidám és szeretetteli hangján, olyan közvetlenséggel, biztatóan mosolyogva rám, aminek már a puszta gondolatától olyan csomagot hozok a szájnyílásomon keresztül világra, ami leginkább a humanoidok vadas nevű ételére hasonlít, ami igaz, egy teljesen más, barbár módon készül, a végeredmény ugyanaz. Azon spekuláltam, vajon mennyi esély van arra, hogy ha azt mondom, nem, nem én vagyok Tarló Répa, beveszi, és megkeres egy másik a környéken élő répát. De rájöttem, hogy olyan kevés van a humanoidok között. Így hát finoman bólintottam a csúcsommal. Elővettem minden bennem lakozó illedelmességet, és mivel mint mindenben, ebben is kiváló vagyok, a lehető legtapintatosabban megérdeklődtem látogatómtól:
- Mit akarsz, te undorító förmedvény? - az az átkozott mosoly még ekkor sem lohadt le a szerencsétlen arcáról. Kicsi, piros lény volt, apró zöld levelekkel, még kacsóiban is kedvesség és kellem lakozott. Nem csoda tehát, hogy ellenszenvesnek találtam.
- Itt félreértés történt. - felelte a gyümölcs. - Én zöldség vagyok. - mondta. - Retek.
Te aztán nem. - jegyeztem meg magamban, de persze ki nem mondhattam. Olyan meggyőződéssel ecsetelte a szerencsétlen, hogy egy retek, hogy inkább unottan bólintottam, hogy elhiszem neki, csak fogja már be.
- És mit akarsz te... Akármi? - kérdeztem, ismét tanúbizonyságot téve csiszolt stílusomról.
- Én Zöld Béke-társulattól vagyok. - magyarázta az eper/retek. Hallottam már a Zöld Béke-társulatról. Ilyen hülye, idealista zöldségek alkotják, akiknek más dolguk sincs, csak ülnek, és hirdetik a békét. Én személy szerint nyápicoknak gondolom őket, akik nem tudtak alkalmazkodni a zöldségtársadalom rendjéhez, és ebbe a leírásba az előttem álló gyümölcs/zöldség tökéletesen bele is illett bárgyú vigyorával. Csak bólintottam, a nyomorult meg még mindig nem vette észre, hogy mennyire fölösleges, csak magyarázott tovább. - Hallottunk az invázióról, és arról, hogy te vagy a vezére - elégedetten kihúztam magamat. - És szerintünk nagyon erőszakos dolog lenne elfoglalni a humanoidokat...
- De hiszen ez a lényeg! - vágtam közbe. Komolyan nem érti?
- Nem szállhatunk szembe az invázióval - magyarázta az akármi. - Viszont beszéltünk a zöldnökkel, és megengedte, hogy egyikünk felügyelje a munkásságodat, nehogy több vért ontsunk, mint ahogyan az szükséges lenne - az a hülye vigyor. Már rögtön sejtettem, hogy fog ez végződni. - Így hát én beköltözöm hozzád - mondta, miközben teljes lelkesedéssel bevonszolta magát a bázisra.
- Na azt már nem! - mondtam. Ez komoly? A nyakamba kapok egy ilyen... Nyomit?
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátok leszünk - mosolyogta, és nem tudom, hogy az a döbbenetesebb, hogy azt mondta, barátkozni akar, vagy az, hogy ezt komolyan is gondolta. Mindenesetre beleszólásom nem lehet, hiszen a zöldnök áldását adta.
Hát ez remek... - gondoltam, a szégyentelen pedig szinte rögtön belakta magát.
- Szia Szőrmók! - köszönt a dögnek, mintha csak valami régi ismerős lenne.
- Szia Eperke! - biccentett a szőrgolyó.
A zöldség/gyümölcs, a későbbiekben pedig Eperke, mert bár tagadja gyümölcslétét, a neve, és minden személyiségi jegye is arról árulkodik, hogy valahogyan mégiscsak gyümölcs, szinte azonnal belakta magát, és ami külön kellemetlen, hogy a humanoidok is imádják. Amint hazajöttek, és meglátták Eperkét, aki illedelmesen bemutatkozott, és bocsánatot kért a zavarásért, persze rögtön ő lett a humanoidok kiskedvence. Úgyhogy Szőrmókot meg Eperkét most imádják, mert olyan kedvesek, meg minden, én meg itt ülök a vackomban, és duzzogok.

Akkor is nekem van igazam! - Répa

Egy humanoiddal kevesebb

Na tehát, a jó hír, hogy az idősebb humanoid elhúzza a csíkot. Szó szerint. Elmegy jó messzire, és már napokkal az indulás előtt azzal van elfoglalva, hogy rém unalmas módon taglalja nekem az elkövetkezendő utazásai részleteit. Mondanom sem kell, mennyire nem érdekel. Ő viszont nem veszi észre magát.
Rossz hír viszont, hogy a kisebb humanoid itt marad a nyakamon még egy ideig, pedig már úgy várom, hogy enyém lehessen az egész bázis!

Nehéz az élet, de fel a fejjel! - Répa

Búcsú Bélától

És elérkezett a nap, amit nem igazán vártam. ismételten egyedül kell szembenéznem a humanoidok mérhetetlen hülyeségével, ugyanis Béla sikeresen elvégezte a kiképzést, és éppen ideje, hogy gyakornoki mivoltából ő is igazi, teljes jogú zöldségkatonaként megkezdje a beépülést a humanoidoknál. El sem tudom mondani, mennyire fog hiányozni. Felbecsülhetetlen emlék marad, amikor apró kavicsokkal dobáltuk Szőrmókot, vagy amikor Szőrmók hátán lovagoltunk (persze Szőrmók tudta nélkül), vagy amikor relikviaként megszereztünk pár szál szőrt Szőrmóktól, amíg aludt, azóta is ott őrizzük a kis vackunkban. Egy szóval, vele teljesítettem ki a Szőrmók elleni hadjáratomat, és társam volt a bajban, olyan társ, akit - be kell vallanom - igazán szükségeltem az akció folyamán. Most, hogy elment, tátongó űrt érzek mindenütt. Hiába, azt hiszem, már el is felejtettem, milyen hülyék a humanoidok a gyakornokom nélkül. Tudom, hogy Béla sora jól alakul, és ennek örülök is, de valahogyan mégis hiányzik. Remélem, jól fog alakulni a sorsa, és még sokkal több humanoid életét keseríti meg!

Kiképzési szünet

A humanoid utódoknak kiképzési szünetük van. Ez abból áll, hogy a kiképzés helyett inkább a bázisukon lopják a napot. A fiatalabb utód "évzárón" van, ez valami olyan szertartás, amiben a humanoidok megünneplik az eltelt 9 hónapban el nem ért eredményeiket, és úgy tesznek, mintha kegyetlenül dolgoztak volna. Az idősebb humanoid utód most kelt. Mondta, hogy nem aludt ő eddig, csak Green Day-t hallgatott az ágyban. Amikor megkérdeztem tőle, mi a frász az a Green Day, lesajnálóan (egy humanoid lesajnáló VELEM?!) csak annyit mondott; "Zöld Nap". Visszakérdeztem, hogy úgy Zöld Nap-e, hogy eljönnek a zöldségek, és mindent elfoglalnak, vagy csak menőznek, erre azt válaszolta, hogy nem tudja, de erősen meg lenne lepve, ha az előbbiről van szó. Néha nem értem a humanoidokat. Nem csak néha. Az utód mindenesetre vállat vont, és nekilátott reggelizni, ha már így mindjárt délre jár az idő. Nem tudom, hogy neki jó-e az, de én nem fogok kibírni két és fél hónapot összezárva velük. És ami a legszörnyűbb, hogy Béla holnap megy el. Azt hiszem, kínszenvedéssel teljes heteknek nézünk elébe.

Kitartás, Zöldségek! - Répa

Nem csak mi utáljuk a humanoidokat

Nem, bizony, hogy nem csak mi. A humanoid városok állnak, vendéglátóim csak katasztrófaturistálkodni járnak ki. Árvíz van a humanoidok földjén, én pedig hátradőlve, a vackom kellemes melegéből szemlélve, ahogyan a kis homokzsákjaikkal próbálják megállítani, azon gondolkodom, hányan utálhatják még a humanoidokat. Jó sokan persze. Az egyik humanoid beleolvas az írásomba, és felmordul, hogy "Répa, hogy lehetsz ennyire kegyetlen?". Bevallom, én se tudom. A humanoid elparancsol a gép elől, hogy megnézze, hol és hogyan tudna segíteni. Milyen jópofa. Nekem eszembe se jutott, hogy segíteni is lehetne.

Zöldségek tengerét látom hömpölyögni a szemem előtt - Répa

Szőrmókról és a Szövetségről

Nos, mint ahogyan azt nemrégiben megtudtam, Szőrmók kapcsolatban áll azzal a furcsa gárdával, akik berángattak engem a társasház (ez a humanoidok bázisának humanoid megfogalmazása) alá, és megkötötték velem 'A Szövetséget'. Nagybetűvel, ugyanis a Szövetség egy olyan dolog, amivel nem szabad viccelni. Sajnálom, skacok, ez van. És erre döbbentett rá az elmúlt pár nap eseménysorozata is. Mint ahogyan azt már említettem van egy zöldség-gyakornokom, Béla, aki a legnagyobb örömmel költözött be hozzám, és én a legnagyobb örömmel fogadtam, könnyek, szeretet, boldogság, giccs, minden, amit a humanoidok utálnak, szóval szinte sajnálom, hogy mit sem tudnak Béla létezéséről. De csak szinte. Tudom, hogy ez így van rendjén. Nem szeretném, hogy beleártsák magukat az én (tágabb csoportot megjelölve a zöldségek) ügyeimbe. Ha csak egy fikarcnyit lennének okosabbak, persze beismernék, hogy éppen ideje lenne már átengedni a kis 'fajocskájukat' az erősebbeknek. De nem. Ha pusztulni akarnak, hát pusztuljanak, nekünk attól csak jobb lesz. Úgy értem, pusztítani jópofa dolog.
Éltük viszonylag békés, idilli kis cukormázas életkénket Bélával, és esküszöm, az elmúlt pár hét küldetésem legklasszabb hetei voltak! Haditerveket és mindenféle ármányokat szövögettünk, és jókat nevetgéltünk magunkban, amikor a humanoid utódok éppen magukat sajnálták valamiért. Hogy miért, azt nem tudom igazán, ezek a humanoidok mindig tudják sajnálni magukat valamiért. Egyrészt lenyűgöző, ahogyan a saját korlátaik között vergődve, szerencsétlen módon újra és újra átrágják a pitiáner problémáikat, másrészről viszont. Ne már... A humanoidok érzékeny lelkének nincs, ami ne tudna ártani, viszont alig van, ami használhatna. Nem értem, és egyre kevésbé fogom érteni, hogy mit használ ez nekik. Bár azt hiszem, még egy normális intelligenciával megáldott zöldség (vagyis mindegyikünk) se tudná értelmezni a humanoid gondolkodást, nem hogy egy olyan adonisz, mint én.
Viszont vannak dolgok, amik még engem is gondolkodásra késztetnek. Amióta berángattak arra a furcsa helyre, tudom, hogy semmi sem az, aminek látszik, és van valami, ami beárnyékolja az egész küldetést, valami, ami még előttem is titok, és míg én csak jó katonaként engedelmeskedem a parancsnak, addig ki tudja, hogy mi játszódik le a hátam mögött. De ami még jobban bosszant, hogy Szőrmók, az az ostoba, lanyha dög mintha többet tudna róla, mint én. Na jó, azért itt álljon meg a menet! Ne már, hogy egy ilyen hülye nyúl, vagy mi a fene ez jártasabb legyen nálam? Vagy csak egyszerűen kihevert az ablakpárkányra, lehúzta a termetes súlya, leplattyant a földre, és őt is behúzták, hogy beszervezzék? Lehet, hogy ő se tud semmit, csak a feladatát teljesíti. Ez azért némiképp megnyugtatott. Amíg nem tudtam, amit most tudok. Szőrmók figyel engem.
Mindez akkor vált világossá számomra, amikor egy szép pénteki délelőttön, amíg az összes humanoid távol volt, Bélával a szokásos tevékenységünket végeztük, azaz az idősebb  humanoid utód naplóját olvastuk, és kegyetlen jókat röhögtünk rajta. Most komolyan, hogy lehetnek a humanoidok ennyire gejjek, érzelgősek, és... Már szavakat se találok rá. Éppen egy szaftos részletet olvastam fel fennhangon, és Béla konkrétan leszédült a helyéről a röhögéstől, amikor észrevettem, hogy Szőrmók figyel engem. Minket. Illetve, valamennyire tudtam, hogy figyel, szemmel tart, és a többi, de kezdett gyanússá válni. Olyan kívülállónak tűnt. Mert bár hallotta amit mondok, és a humanoid utód érzelmi világa kétségkívül röhejes, és kicsinyes, még a zseniálisan bénán megfogalmazott körmondatok hallatán sem mosolyodott el. Csak feküdt a háján, és bambán nézett ránk. Amikor befejeztük, Béla felfedezőútra indult, hátha ír a fiatalabb humanoid utód is naplót, így tehát kettesben maradtunk a döggel.
Eleinte azt hittem, hogy ez is egy ilyen jelentéktelen kis Szőrmók-Répa jelenet lesz, vetünk egy-egy megvető pillantást a másikra, aztán elfordulunk, és mindketten gondolatainkba mélyedve bámuljuk a falat, mintha csak megállt volna az idő, egészen addig, míg Béla vissza nem érkezik, hogy minden visszatérjen a megszokott kerékvágásba. De nem. Szőrmók másképp gondolta, ezért felém fordult, és megszólalt. Amit mondott, azt tárgyilagosan mondta, szárazon és szűkszavúan, mégis megrezzentem, amikor meghallottam a hangját.
- Nem meséltél neki róla. - morogta. Valahogy úgy éreztem, hogy morog, még az arca is eltorzult egy kicsit. Szőrmók ilyenkor a frászt tudja hozni rám.
- Miről? - kérdeztem vissza, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem a tekintetét.
- A Szövetségről. - válaszolt. Ó, hát persze, a Szövetség. Szőrmókkal csak ez az egyetlen közös témánk van, várhattam volna, hogyha hozzám szól, erről fog beszélni. Igaz, ezek a Szövetség-beszélgetéseink mindig iszonyatosan rövidek, és kívülről iszonyatosan hülyén hangozhatnak, rám valahogyan mindig a frászt hozza. Furcsa dolog egy olyan hülye állatot, mint Szőrmók komolynak látni. - Fogalmad sincs, hogy mekkora veszélybe sodrod. - egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Láttam a tekintetén, hogy amit mondott, úgy is gondolja. Veszélybe sodrom...
Veszélybe sodrom...
Veszélybe sodrom...
Ízlelgettem magamban a gondolatot. Talán igaza van. Talán tényleg veszélybe sodrom.
És még csak nem is tudok róla.
Mostanáig talán nem is tudtam róla.
- Naplót nem találtam, de itt van egy jegyzetfüzet teleirkálva mindenféle hülyeséggel! - ezekkel a szavakkal szakította meg gondolatmenetemet a visszatérő Béla, és a szőrmókos beszélgetés szürke köde egy pillanat alatt foszlott szét körülöttem. Szőrmók oda se figyelt rám többé, és minden tovább folytatódott. Azzal a különbséggel, hogy erkölcsi dilemma elé kerültem; vajon elmondjam Bélának a Szövetséget?
Vagy azzal csak még nagyobb veszélybe sodrom?
Egyáltalán... Mit mondhatnék el neki valamiről, amiről én se tudok?

Francba a dilemmákkal! - Répa

Vendégségesdi

... avagy a humanoidok aktuális hülyesége. Itt a jó idő, beköszöntött a nyár. Legalábbis a humanoidok szerint, de persze mint általában, most is tévedtek. Az idősebb humanoid leverten fekszik otthon, beteg, vagy mi, mert hogy a humanoidok gyenge szervezete néha csak úgy poénból beadja a kulcsot. Ha ez még nem lenne elég, a humanoidok kitalálták, hogy meginvitálják a többi humanoidot is magukhoz, hogy együtt örüljenek annak, mennyire primitívek. Ilyenkor egy tál élelem fölött kis, korlátolt világuk aktualitását vesézik ki, mondanom sem kell, iszonyatosan unalmas.
Leírom, hogy néz ki egy ilyen humanoid vendégség, tényleg érdekes. Először is a humanoidok a telekommunikációs eszközön felhívják egymást, és lelkendezve megbeszélik, milyen jó lenne összeülni. Ezután vendéglátóm nekiáll készülődni, figyelmezteti a humanoid utódokat, hogy vendég jön a házba, takarítsanak ki, és ha lehet, most az egyszer viselkedjenek normálisan. (ez rendszerint nem szokott sikerülni) Nekem pedig megmondják, hogy ha egy mód van rá, húzzam meg magam, mert nem akarják, hogy a rokonságot egy beszélő répa üdvözölje. Nem értem, ebben mi a furcsa, nézzenek csak magukra, az intelligencia-szintjükből kiindulva a beszélő humanoid nagyobb bravúr, de ők teljes egyetértésben megszavazzák az ideiglenes likvidálásomat. Duzzogva beleegyezem, és azzal nyugtatom magamat, hogy legalább nem kell még több humanoid társaságát elviselnem. Egy kicsit magamban leszek, haditervet készítek, és tanácskozom Bélával, akiről a humanoidok továbbra sem tudnak. Nyehehehehe.
Ők pedig abszolút lelkesek, kitakarítják a bázist, elkészül az élelem, és vesznek 'kólát' is a boltban.
A kóla nagyon fontos dolog, tudniillik, a humanoidok ezzel szoktak ünnepelni. Azt hinnéd, ital, műanyag palackban tárolják, pohárból isszák, de utánajártam, és kiderült, hogy torokgyógyszer (!). Ezek után már végképp nem tudom, mit higgyek a humanoidokról. Persze ugyanazt, amit eddig, hogy rettenetesen fejletlen faj.
Na tehát, miután a torokgyógyszer is megvan, a vacsora is készen áll, és a humanoid utódok, akik semmit nem csináltak, elégedetten elterpeszkednek a kanapén, a megbeszélt időpont után egy-másfél órával megérkeznek a vendégek.
Ekkor jön az üdvözlési szakasz, mindenki mindenki nyakába borul, a humanoidok úgy örülnek egymásnak, mintha nem hívhatnák fel bármikor lelkendezve a másikat, hogy ünnepeljék meg a primitívségüket közösen. A vendégek boldogan bejelentik, hogy hoztak torokgyógyszert, és ekkor jön a nevetés, hogy de hiszen vettek torokgyógyszert ők is, valaki megjegyzi, hogy akkor már biztos, hogy jut elég torokgyógyszer mindenkinek, ennek örülnek valamiért, aztán leülnek az asztalhoz, és elfogyasztják a táplálékot. Mindenki dicséri a házigazdát, aki persze kételkedik főzőtudományában, de még ha rossz is az étel, azt is legfeljebb csak bújtatott fintorokkal adják egymás tudtára, a "szakácsot" mindenki dicséri.
Ezután beszélgetés következik, a politikai aktualitások, illetve a humanoidok életének jelen állása érdekfeszítő módon, teljes egyetértésben való kitárgyalása. A humanoid utódok fojtott csendben hallgatják, majd úgy a beszélgetés háromnegyede-felé nekik szegeznek kérdéseket. Először az idősebbtől, hogy "Hogy áll a pasikkal". Nos, mindenképpen megjegyezném, hogy a 'pasi' szó a fejlett egyedeket jelöli, és bár még kevés 15 éves hímnemű humanoid utódhoz volt szerencsém, a legnagyobb jóindulattal sem nevezném őket "pasiknak". Mindenesetre nem a megnevezés zavarja az idősebb utódot, diffúz önsajnálattal reagál, miszerint ő soha nem fog senkinek se kelleni, és különben is hagyják már békén ezzel a témával, és blablablabla.
A fiatalabb utódtól már meg sem merik mindezeket kérdezni, a kiképzéséről érdeklődnek, meg hogy jövő évtől egy másik kiképzőközpontban fogja folytatni a tanulmányait.
El nem bírom képzelni, hogy mi érdekli ezen a humanoidokat.
A továbbiakban az imént megbeszélteket vesézik ki újra, lankadatlan érdeklődéssel, miközben torokgyógyszert iszogatnak, majd valamikor késő estefelé könnyes búcsút vesznek egymástól, és megbeszélik, hogy nemsokára jönnek megint.
Na, azt már nem.

Zöldség-összetartozás! - Répa

Mindig van más választás

Egyre jobban kétkedem ebben a szövetség-cuccban, amibe akaratomon kívül belerángattak. Azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy nincs más választás, de hát mindig van más választás. A régi kiképzőtisztem, Zöld Bab egyik kedvenc mondása volt ez. "Mindig van más választás"- mondogatta. - "Például eldöntheted, hogy karddal szúrod le az ellenfeledet, tomahawkkal támadj neki, vagy gépfegyverrel nyiss rá tüzet. És ha egyik se jön be, még mindig ott van a kacsód, tudod használni, ha ügyes vagy." Igaz, körülbelül három évvel ezelőtt Zöld Bab végzett magával. Érdekes, mert elvileg kellett volna lennie más választásnak. Azóta sem értem egészen, miért döntött így. No de ki vagyok én, hogy felérjek a mesterem gondolkodásához?

A bevetés kezdetét vette

Zöldségek! Sajnálom, hogy sokáig nem jelentkeztem, egyszerűen... Olyan nehéz leírni. gyakornok van nálam! Igen, tudom, ez elsőre furcsa, de most, hogy véget ért a kiképzés, a legtehetségesebbnek kikiáltott zöldség úgymond "megnyert" egy két hetes gyakornoki állást itt, a humanoidok bázisán. Ők persze mit sem tudnak róla (Mit tudnak azok?) így tehát hozzám került Karalá Béla, egy igen lelkes, és ha szabad ezt mondanom, ördögien gonosz zöldség, aki már alig várja, hogy élesben keseríthesse meg a humanoidok életét. Egészen pontosan tegnap érkezett meg hozzám, addig is ki sem látszottam a sok papírmunka alól, ugyanis még egy zöldséget regisztrálni igencsak kimerítő folyamat. De szerencsémre itt van, megérkezett, ép, egészséges, és a tettvágytól ég, már alig várom, hogy együtt gonoszkodhassunk.
Bemutattam Szőrmóknak is, aki igen vegyes érzelmekkel fogadta őt. Először azt hittem, füle botját se mozdítja majd, mikor megzörgettem a ketrecét, épp a szokásos reggeli-utáni-ebéd-előtti sziesztáját tartotta, amikor is igen nehéz kizökkenteni még a szokásosnál is tohonyább állapotából. Aztán amikor meghallotta Béla hangját, ráérősen megfordult, akarom mondani átgördült a hája tengerén, végigmérte, aztán visszafordult/visszagördült. Persze, Szőrmóktól nem is vártam volna többet.
Most éppen fegyver-tervezésre tanítom a gyakornokot. Igen tehetséges, és gyorsan tanul! Most épp egy gigantikus tömegpusztító fegyvert tervezünk így közösen, azt hiszem, remek csapatot alkotunk! Szőrmók kuckójából méreget minket, egy pillanatra sem veszi le a szemét Béláról. Ő ügyet sem vet rá, annyira elmerül a tervben. Olyan meghitt ez a jelenet, úgy örülök, hogy ő is utálja Szőrmókot!
És végre nem vagyok egyedül zöldség a házban. Nagyon hiányoztak már a honfitársaim. Rengeteget beszélgetünk a zöldségek felsőbbrendűségéről, a hadseregünkről és az invázióról. Annyira, de annyira klasszul érzem magamat! Remélem jönnek még többen is zöldségek, és csapunk együtt egy nagy bulit.
A legnehezebb dolog viszont az, hogy a humanoidok nem láthatják Bélát, stratégiai okokból legalábbis így döntöttünk. Ugyanott bújtatom, ahol annak idején elbújtattam a csírákat is, de szeretnék egy nagyobb, kényelmesebb búvóhelyet találni a gyakornokomnak. Amikor elmennek a humanoidok, fantasztikusan érezzük magunkat, de néha olyan, mintha tartanunk kéne tőlük, és ez így nem fair, mert mi vagyunk az erősebbek. A természet törvényei azt diktálnák, hogy mi dirigáljunk nekik, és bár előbb-utóbb így is lesz, most még várnunk kell. Várni kimerítő dolog, egészen belefáradok néha. De tudomásul kell vennem, hogy az invázió csak úgy fog szuperálni, ha türelmes leszek, és várok.

Zöldségek, legyetek türelmesek! - Répa

Vasárnap a humanoidoknál

A vasárnap még unalmasabb nap szerencsétlen kis befogadóimmal együtt, mint az összes többi. Ilyenkor összeülnek, nagy vasárnapi családi ebédet esznek, és halálra untatnak engem. Fogalmuk sincs, milyen fontos információkat várok éppen.
Ugyanis a Tarló Répa-projekt készülődik, nem is csak készülődik, egészen pontosan hétfőn rajtol. Kibírom ezt a napot a kis humanoidokkal, és amikor reggel felkelek, végre folytathatom a terv megvalósítását! Viszont mindaddig, amíg ez az unalmas vasárnap lepereg, úgy érzem magam, mintha meg lennék kötve, bezárva a humanoidok kis világába, és nincs menekvés. Az idő foglya vagyok, csak úgy, mint bárki más.

Izgatottan az akció előtt - Répa

Életkép

Az idősebb humanoid egyed megengedheti magának, hogy otthon punnyadjon, valami nagy vizsga van a kiképzőbázisán végző egyedeknek, tehát röviden és tömören szólva alig enged a gép elé, mondván, hogy neki jobb dolga is van rajta, mint "blogolni a többi idiótának", mire én jeleztem neki, hogy kikérem magamnak ezt a hangszínt, és az inváziónál nagyon meg fogja bánni, kiröhögött.
Fontosabb dolga van, persze... Egész nap a Humanoid Nyilvántartó Rendszert fürkészi árgus tekintettel, hátha történik valami, aztán amikor rájön, hogy nem, tovább nézi. Én bezzeg Titeket tájékoztatlak, Zöldségek, és nem fogom hagyni, hogy egy ilyen ostoba humanoid basáskodjon fölöttem. Most is valami müzliszeleten csámcsog, azért jöhettem ide.
Na, végzett vele, mert még enni sem bír normálisan, szóval azt hiszem, mennem kell.

Már alig várom, hogy leigázzuk őket! De tényleg. Elviselhetetlenek a körülmények. - Répa

Erősítés

Átlagos nap humanoidéknál; a kis humanoidok a tudatmódosító előtt punnyadnak, vendéglátóm beszerző-körúton, az idősebb utód valami kiképző-táborba készül, utánajárhatnék, de nincs félnivalóm. Elmagyarázta, hogy ilyenkor nem haditechnikákat gyakorolnak, ahogyan én azzal meggyanúsítottam, inkább olyasféle csapatépítés; egy rakás pattanásos kis fejlődésben lévő humanoid utód megindítóan összeborul a naplementében, és együtt örülnek az idilli környezet és a közösség biztosította életérzésnek, ami valamennyiüket körülveszi. Valami ilyesmit mondott, de őszintén nem érdekel. Azért nem, mert amint a humanoid elmesélte, hogy vele megegyező korú és fizikumú humanoidokkal megy kiképzésre, kitört belőlem a röhögés, amit ő nem igazán értett, tehát beláttam, hogy nincs sok félnivalóm. Hacsak nem titkol előlem valamit, amit nem feltételeznék, tekintve hogy azért mégiscsak egy humanoid, ha értitek, hogy értem, akkor még ha a világ (úgy értem az ő "világuk") legveszélyesebb fegyvereit is adják a kezükbe, amit én a lehető legnagyobb jóindulattal se tennék, akkor is legfeljebb csak egymást lőnék meg vele, vagy a falat, vagy bármi mást, amit nem kéne. Még ha veszélyes szuperkatonákat is képeznek belőlük, amire az általam ismert humanoid utódból kiindulva igencsak kicsiny esélyt látok, akkor is körülbelül millió éves távlatba helyezném el azt a pontot, amikortól már aggódnunk kéne miattuk. Amikor ezt elmondtam a humanoidnak (csak hogy tudja, hogy állunk), kicsit ráncolta a homlokát, aztán kijelentette, hogy belőle amúgy se lehetne katona, mert a lányokat nem szokták besorozni. Itt azért felcsillant a tekintetem. Tehát a humanoidok népességüknek csaknem felét ki se használják? Mondanom sem kell, bearanyozta a napomat, de nem csak ez történt.
Miután a humanoidok elmentek otthonról, magamra maradtam a terveimmel a kis kuckómban. Ja, és persze ott volt még Szőrmók is, a szokásos bamba tekintetével, de az az igazság, hogy Szőrmókkal akkor beszéltünk utoljára, amikor figyelmeztetett a szövetség feltételeire, amit olyan erőszakosan köttettek meg velem. Bevallom, azóta párszor már felötlött bennem egy-két gondolat (nem is csak egy-két!) a lanyha dögöt és a mi - úgy tűnik, közös - ügyünket illetően, de tulajdonképpen valahányszor következtetésre juthattam volna, mindig rátévedt a tekintetem a lakában hempergő ostoba állatra, és elhessegettem minden olyan gondolatot, ami bármilyen szintű intelligenciát is tulajdonított volna neki. Tehát a "Szőrmók-ügy", a "Szőrmók-rejtély", vagy a "Szőrmók-krízis" (nem tudtam eldönteni, melyik nevet adjam neki), egyelőre megoldatlan, és őszintén szólva nem is vagyok biztos benne, hogy valaha rátalálok a megoldásra. Ahhoz előbb talán meg kéne tudnom valamit a szövetségeseimről, ők viszont továbbra is rejtve akarnak maradni, és erős a gyanúm, hogy ha még egyszer megpróbálok bejutni, Szőrmók ugyanúgy meg fog állítani. Vagy ha Szőrmók nem akkor talán nem lesz szerencsém, és az egyik őr dob ki. Egyszer már mérlegeltem magamban mindezeket, és úgy döntöttem, megéri kockáztatni, de azt hiszem, így utólag visszatekintve nem merész, de logikus, hanem vakmerő, őrült és ostoba döntés volt, és bármennyire nem akarom beismerni, hálásnak kell lennem a dögnek, hogy megállított.
Ahogy ezeken rágódtam, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy dörömbölnek az ajtón. Mérlegeltem. A humanoidok nem lehetnek, ők nemrég indultak el, és nem mellesleg van kulcsuk. be tudnának jutni az én segítségem nélkül is. Szőrmókra sandítottam, aki éppen aludt (ahogyan az a nap további szakaszaiban is elmondható róla), így hát egyértelművé vált a szituáció; nekem kell kinyitnom az ajtót. Egy pillanatot haboztam, aztán döntöttem.
Tarló Répa, hova lett a bátorságod? - kérdezte egy hang belül. És mivel az a "hang" az én gondolatom volt, be kellett ismernem, hogy igaza van. Katona vagyok, nem félek semmitől és senkitől. Nem félek az ismeretlentől, nem félek az ajtó másik oldalán álló irdatlanul dörömbölő lénytől sem.
- Tarló Répa! - üvöltött egy mély, öblös hang az ajtó túloldaláról. - Nyiss ajtót!
Helyben vagyunk... - gondolta magamban, aztán kelletlenül kimásztam a vackomból, ellépdeltem az ajtóig, és kinyitottam.
Egy nagydarab cukkinival találtam magamat szemben. Kellemes emlékeket idézett; ugyanaz a cukkini volt, aki megbízásom napján is velem utazott. Tekintete most sem volt más, mint akkoriban; vérmes ábrázattal méregetett engem, majd miután fél percig bámult, megszólalt:
- Tarló Répa? - kérdezte. Ennél hülyébben nem is lehetett volna elkezdeni a beszélgetést, ugyanis evidens, hogy én vagyok Tarló Répa. Nem sok répa él a humanoidokkal. De ezt persze nem mondhattam meg egy ilyen ijesztő, nagy termetű zöldségnek, aki minden bizonnyal azért jött el ide, mert valami fontos mondanivalója van, hiszen az is egy szabály köztünk katonák között, hogy nem állunk le vitatkozni értelmetlen dolgokon. Tehát amikor megkérdezte, hogy én vagyok-e Tarló Répa, én csak kimérten bólintottam. A cukkini mintha várt volna valamire; elhallgatott, és rám nézett, én azonban elsőre nem tudtam, mit vár, aztán észbe kaptam:
- Fáradjon beljebb! - szólaltam meg. A cukkini bólintott (gondolom valóban arra várt, hogy mikor invitálom végre be, hogy valamivel személyesebb légkörben beszélhessünk), majd bejött.
- Szóval ez a humanoidok bázisa... - mondta, majd ironikusan hozzátette. - Szép. - elmosolyodtam. Tudtam, hogy hozzám hasonlatosan a cukkinit is meglepi e faj végtelen primitívsége, ugyanakkor velem ellentétben ő még nem szokott hozzá. Úgy jött be, hogy ügyet se vetett Szőrmókra; látta, hogy ott döglik, de levegőnek nézte, nem vette figyelembe, hogy ő is ott van, amikor rátért arra, amiért elküldték ide, a humanoidokhoz és hozzám. - Úgy döntöttünk, hogy kiterjesztjük a Tarló Répa-akciót. - először nem is igazán értettem, mit takar ez egészen pontosan, annak viszont örültem, hogy "Tarló Répa-akciónak" nevezték el. Igazán szép, meghatódtam. Persze el is vártam volna, de ezért meghatódtam. Talán a nagydarab cukkini is sejtette, hogy nem igazán értem, miről beszél (mert hát miért is értettem volna, én teljesítem a parancsot, az, hogy elnevezzék, és leírást adjanak róla, a hazaiak dolga), mert amikor folytatta, egyértelművé vált, hogy mire is gondol: - Kiválasztottunk tizenkét további zöldséget, akik Önhöz hasonlatosan humanoid családokhoz fognak beépülni. Két turnusban fognak megérkezni ide, jelenleg az első turnus felkészítése zajlik.
- Rendben... - motyogtam zavartan. Még mindig nem értettem, nekem ebben mi szerepem van. Szerencsére a nagydarab cukkinit úgy tűnik, a gondolatolvasásra is kiképezték minden egyéb mellett.
- Az akció vezetője továbbra is Ön maradt, és ennek megfelelően szeretnénk felkérni a beépülő zöldségek mentorálására is. - tehát erről lenne szó. Az akció vezetőjeként én leszek felelős a többi beépülő zöldségért is, nem csak magamért. Ez hatalmas felelősség. Nem voltam benne biztos, hogy bírni fogom.
- Azt hiszem, menni fog. - jelentettem ki teljes magabiztossággal.
- Bírni fogja? - kérdezett a cukkini. Tényleg gondolatolvasó!
- Persze. - feleltem. Fogalmam sincs, hogy akkor megjött-e az önbizalmam, vagy csupán nem akartam, hogy lássa rajtam a kételkedés és a félelem akár legapróbb jeleit is, mindenesetre belementem.
- És a szövetség rájuk is áll. - folytatta a cukkini. Ó, hát persze. A szövetség. Akkor tehát a hazaiak is tudnak róla. Kérdés, hogy régebb óta tudnak-e róla, mint én. - De ők erről nem tudhatnak.
- Nem tudhatnak? - ismételtem meg kérdés formájában szolgaian a cukkini mondatának második felét.
- Ön sem tudhat róla mindent. Sőt, még én sem. - magyarázta a cukkini. - Veszélyes.
- Beépülni nem veszélyes? - szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam. Szerencsére a nagydarab zöldség nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki.
- Nem tudhatnak róla. - jelentette ki ismét, ellentmondást nem tűrő hangon. - Ön egy katona, és parancsot teljesít, ne felejtse el. És a parancs szerint a biztonságukért felelős. - ez volt az utolsó szava, majd köszönés nélkül megfordult, és távozott. Én pedig ottmaradtam egyedül a gondolataimmal. Tulajdonképpen igaza volt. A biztonságukért vagyok felelős, és ha a biztonságukat kockáztatom azzal, hogy beszélek nekik a szövetségről, ki tudja, milyen veszélyes lehet a szövetség valójában. Talán van értelme annak is, hogy én sem tudok mindent róluk. Talán így arra sem tudok rájönni, mekkora veszélyben lehetek.
Elkeseredetten bámultam ki az ablakon. Ha negatívak akarunk lenni, kijelenthetjük, hogy veszélyben vagyok, és veszélybe sodrom magamat. Akik pedig még odahaza Hagymagyarországban vesznek részt a kiképzésen, talán még nagyobb veszélybe is keveredhetnek, és én vagyok a felelős értük. Ha pozitívak akarunk lenni, akkor elég csak arra gondolni, hogy lesz erősítés. Ez végül is jó. Hiszen ha többen vagyunk veszélyben, valahogy nagyobb biztonságban érezzük magunkat.
Fene érti ezt.

Zöldségek, tartsunk össze! (már nem mintha nem tartanánk össze, de azért értitek) - Répa

Milyen nap van ma?

Még szép, hogy egy ünnep. A humanoidok a bázison henyélnek a hét közepén. Tragikus! Már rá se mertem kérdezni, mit ünnepelnek megint...

Általános humanoidológia III.

Mivel már tényleg elegem van a humanoidok folyamatos ünnepléséből, ezért úgy döntöttem, hogy írok egy keveset a humanoidok furcsa és idétlen szokásairól, szigorúan tudományos célzattal.
Pontokba szedve, kérdésekként rendszerezem a témákat:

1. Mi az az ünneplés?
Az ünnep fogalmát akár mi, zöldségek is megérthetjük. Elég csak a Zöldség Nemzeti Összetartozás-felvonulásunkra gondolni, amikor egész hatalmas seregünk felvonul az utcákon, és minden ablakból lelkes zöldségek hada les ki, hogy üdvözölhesse őket, vagy a Katonák Napjára, amikor a kis zöldségek ünnepélyesen bevonulnak az Ál-Általános Iskolába, hogy hagyományosan megkezdjék militáris tanulmányaikat, illetve állampolgári ismeretekkel gazdagodjanak, hogy felnőve hasznos katona lehessen belőlük...
Ó, de szép is a Zöldség-nemzetség...

2. Mit ünnepelnek akkor a humanoidok?
Nos, mindent, ami nem fontos. A szeretetet, összetartozást, egymást (milyen mélyre kell süllyedni ahhoz, hogy azt ünnepeld, hogy humanoid vagy?), vagy egyszerűen csak úgy. A humanoidoknál szinte mindennek van világnapja (a világnap egy olyan esemény, amikor kiemelnek egy dolgot, és egy napig úgy tesznek, mintha tényleg érdekelné őket, aztán másnap már teljesen elfelejtik), szerintük ez hasznos. Így tehát a humanoidok egy éve úgy néz ki, mint egy hatalmas szerencsekerék (tudjátok, mint abban a kora reggeli műsorban még megboldogult magkoromból), minden nap következik valami, amit körülugrálhatnak, aminek örülhetnek, vagy ami fölött aggódva törhetik a fejecskéjüket, mintha bármi beleszólásuk lenne. Ilyen dolgokat, mint a tánc (ez a neve annak az idétlen mozgássorozatnak, amivel az idétlen ingersorozatra reagálnak), a zene (ez az idétlen ingersorozat maga), vagy a természet (azaz az a ványadt fűcsomó, amelyeket magányos péntek délutánjaikon a bázisaik ablakából csodálnak), csupa hülyeség, ami ha valakit érdekel, akkor arról egész évben megemlékezik, akit meg nem... Azt persze, hogy mennyire felkészültek a támadásokra, és milyen erős a hadseregük, nem ünneplik. Nem is véletlen. Nyehehehehe.
Mintha mi az utcára vonulnánk, hogy mennyire szeretjük a gyümölcsöket. Mondjuk ez annyiban más, hogy mi utáljuk a gyümölcsöket, és ezt ki is mutatjuk egész évben. 

3. Miért ünnepelnek a humanoidok?
Fogalmam sincs.
Hiába próbáltam meg választ találni erre a kérdésre, továbbra se sikerül. Talán ezzel akarják feldobni unalmas kis életüket? Nem tudom. Vagy az ünnepek száma arányos lehet a civilizáció primitívségével? Lehet. Miért érzik úgy, hogy szükségük van erre?

Levonnám a konklúziót, hogy a humanoidok reménytelen, idétlen kis lények, akik a racionalitás minden elemét nélkülözik a kis életükben, ráadásul ezért képzelik különlegesnek magukat, de van egy gyanúm, hogy az elkövetkezendő időkben még számtalanszor lesz módom megejteni ezt.
Azért megejtem most is:
A humanoidok reménytelen, idétlen kis lények, akik a racionalitás minden elemét nélkülözik a kis életükben, ráadásul ezért képzelik különlegesnek magukat.

Zöldségek, kellemes felvonulást! - Répa

Az este fejleményei

Nos tehát elhatározásomhoz hűen este, amikor a humanoidok bamba tekintetét elfödte az álom, óvatosan kinyitottam az ablakukat, és óvatosan leereszkedtem.
Bevallom, küldetésem eddigi legfélelmetesebb, legkockázatosabb küldetését akartam véghez vinni. Hiszen az eddigiekkel ellentétben egyrészt teljesen önfejűen, kíváncsiságból cselekedtem. Azaz, és még leírnom is fáj a puszta tényt, minden logikát, és katonai iskolai tanulmányt elfeledve vágtam neki ennek a kockázatos, mondhatni őrült vállalkozásnak. Azt hiszem, a humanoidok megfertőztek az ostobaságukkal, vagy nem is tudom. Olyasmikkel hitegettem magamat, hogy fontos dolognak nézek utána, aminek bizonyára köze van a küldetéshez. De be kell vallanom nektek, Zöldségeknek, híveimnek, követőimnek, rajongóimnak, na szóval értitek, hogy valójában nem csak ez hajtott. És ez elborzaszt.
Amikor neki vágtam egyes egyedül az éjszakában egy idegen területem, tudtam, hogy veszélyben vagyok. De bátorságom még ezen percekben sem hagyott el. Nem rettenek meg a sötétben, még az ismeretlen tájtól sem rettegek meg; erre lettem kiképezve. Ez az életem. Az életem, amit ezen percekben félteni kezdtem... Ördögi paradoxon ez! Kifinomult látásomnak, szaglásomnak és tapintásomnak köszönhetően könnyedén el tudtam igazodni a gyér talajon, gondosan a ház régen vakolt, lepukkant falai mellett haladva próbáltam megtalálni a titkos átjárót, amin keresztül engem is berántottak a humanoid bázis alatt elterülő rejtélybe magába. Azt sem tudom, hogy néz ki a komplexum maga, sőt, néha meggyőzöm magamat arról, hogy csak álmodtam ezt a valószerűtlen, már-már az irrealitás határait feszegető, fordulatos történetet. Soha ilyen furcsa még nem történt velem. Bármilyen fájdalmas, ezt be kell látnom. Sőt, ha már így rám tört az őszinteségi roham (A kiszöldség sosem őszinte - Pedig hogy megtanították még a Magodában!), azt is el kell, ismernem, hogy felzaklattak az akkor történtek. Meglepetésszerűen ért a támadás, és bár mindenre felkészültnek tartottam magamat, most megingottam. Utálom, hogy folyamatosan kételkednem kell magamban, na meg lássuk be; általában nincs rá okom, de azt hiszem, ez is egy sikeres hadjárat része. Sőt, az is lehet, hogy a szövetség, amibe félig-meddig belekényszerítettek, félig-meddig pedig magam is szorgalmaztam volna, már amennyire az abszurd helyzet engedte, még hasznunkra válhat. Azonban a feltételekről fogalmam sincs, a másik félről mit sem tudok, és úgy összevetve, olyan szerencsétlenül tudatlannak érzem magam, hogy már kezdem átérezni, mit él át egy humanoid nap mint nap. Ha ez egy betegség lenne, én már a végső stádiumban járnék. Vajon a tudatlanság betegség? És ha igen, miért nem pusztulnak ki a humanoidok? Pedig milyen szép is lenne... Kacsónkat se kéne mozdítani...
Mondjuk akkor mi lenne a szórakozás?
No de hol is tartottam? A titkos bejáratot kerestem, és bevallom, egyre jobban kételkedni kezdtem. Hogy miben, azt én sem tudom, és nem is tudtam konkrétan, egyszerűen csak kételkedtem. Valami azt súgta, hogy ez így nem lesz jó.
- Ez így nem lesz jó. - szólalt meg egy érdes hang a hátam mögött, és összerezzentem. Fenébe, erre se készültem fel!
- De tudni akarom! - vágtam rá reflexszerűen, még csak meg sem néztem, kivel beszélek.
- Szövetséget kötöttél, Tarló Répa. - mondta a hang. - És a feltételekben benne van, hogy utasításig nem járhatsz utána a másik félnek. - ekkor fordultam meg. Aki mögöttem állt szőrös volt, tohonya és bamba, de láttam, hogy komolyan beszél.
- Miféle utasításig? - kérdeztem.
- Azt majd megtudod. - felelt Szőrmók. - Most mássz vissza, mert ha a humanoidok megneszelnek valamit, még bajok lehetnek!
Szót fogadtam neki, és visszamásztam. Kérdések kavarognak bennem. Ki ez a Szőrmók valójában? És miért szólt? Kik a megbízóim?

Zöldségek, kételkedjetek! - Répa

Röpke helyzetjelentés

A humanoidokhoz beköszöntött a "jó idő", elvileg most már tényleg. Szívesen megnézném pedig még egyszer, ahogyan vendéglátóm arcáról lehervad az az önelégült, undorítóan naiv, bamba vigyor, amellyel mindannyiunkat "megajándékoz" a jó idő tükrében. A humanoid utódok máris nyafognak, hogy kérik vissza a telet, konkrétan meg lehet sülni. Én csak lesütöm a tekintetemet, és nevetek, ahogyan elképzelem, hogy sülnek a napon. Mit mondjak, azok után, amit velünk művelnek, megérdemlik. De egyelőre még mindenki tartja magát, és örül a jó időnek. Szánalmas létformák ezek. - teszem meg sokadszorra is a felismerést, ami mindig egyre jobban és jobban elborzaszt. Sőt, maga a tudat is, hogy nem lehet elégszer elmondani, hogy a humanoidok szánalmasak.
De ennyit róluk. Engem elrablásom napja óta csak a történtek foglalkoztatnak. Még a humanoidok tompa ostobasága se tud feldobni. Azt hiszem, ez már kóros... És a legbosszantóbb az egészben, hogy nem tudom, merre induljak. Illetve mégis. Ugyanis van egy tervem. Este, amikor a humanoidok elalszanak, óvatosan le fogok ereszkedni az ablakukon, és megkeresem a bázis bejáratát, ahova elcipeltek. Beosonok, és körülnézek egy picit, hátha többet tudok meg az én titokzatos elrablóimról.
De ha bárki megneszeli ezt a környezetemben, kezdve a humanoidokkal, beláthatatlan következményei lehetnek. Tehát aggódom. Nem azért, mert az akciót féltem, csupán körültekintő, megfontolt módon aggódom. De aggódom. No de mindegy, nem ez az első titok, amit rejtegetek. Ha a csírákat sikerült titokban tartanom, ez csírajáték lesz!
De addig is:

Zöldségek... Pszt! - Répa

Már meg se próbálom kibogozni...

A humanoidok ma felpakoltak és elindultak az "állatkertbe". Először csak én is meredtem rájuk döbbenten, hogy mit akarnak, aztán elmagyarázták.
A humanoidok nem elég, hogy iszonyat primitívek, még azon is szórakoznak, hogy még primitívebb állatokat terelnek össze egy helyre, és bámulják őket. Ha nekik ez jó...

Zöldségek, le a primitív létformákkal! - Répa

Izgalmas nap

A mai napom nem éppen úgy indult, ahogyan azt elterveztem. Reggel ráérősen felkeltem, kimásztam a vackomból, dobáltam Szőrmókot szotyival és apró kavicskákkal, amit a humanoid utódok még kisebb korukban gyűjtöttek, és azóta is találni egy párat a szekrények alatt, meredtem ki az ablakon szánalommal vegyes boldogsággal csodálva a humanoidok lakta táj sokszínűségét. Az elkorhadt növényeket, fásult fűcsomókat, a pucéran napozó szomszédot... Amikor utóbbit megláttam, ijedtemben kizuhantam az ablakon, és itt kezdődtek a bonyodalmak.
Még mielőtt feltápászkodhattam volna két erős kacsó megragadott, és elkezdett húzni, egyenesen be a humanoid bázis alá egy kis gödörbe, amit egy bokorral takartak el. Ügyes... Ügyeltek rá, hogy háttal álljak a kapunak, mielőtt még bevittek volna, bekötötték a szememet, tehát a továbbiakban semmit nem láttam. Csak rendkívül kifinomult hallásomnak köszönhetően tudtam kikövetkeztetni, hogy éppen hol vagyok. Egy helyiségen rángattak keresztül, amit magamban folyosóként azonosítottam. A padló csúszós lehetett, gyökértörzsemben ezt érzékeltem. Továbbá egy tompa puffanás és káromkodás; az egyik kísérőm eltaknyolt.
- A fene ebbe az új lambériába! - kiáltott.
- Pszt! - figyelmeztette egy másik. Nem tudtam, pontosan hányan vannak, minimum hárman, egyikük volt a káromkodó anyámasszonykatonája, külön, aki csendre intette, és mivel nem a hátam mögül hallottam a pisszenést, arra következtettem, hogy egy harmadik volt, aki vezetett engem. Miután végigvonszoltak a csúszós folyosón, betuszkoltak egy szobába, és leültettek egy sámlira. A legborzalmasabb az egészben az volt, hogy nem is tudtam, kiféle vagy miféle lények raboltak el. Ha kis nyápic humanoid lennék, tuti nagyon féltem volna. Úgy értem, ha az lennék...
De nem vagyok az.
Szóval nem féltem.
Annyira.
Valamennyire azonban mégis volt valami furcsa jellege az egész jelenetnek. Ott ültem a kis sámlin, bekötözött szemmel, ki tudja hol, ki tudja kikkel, és úgy éreztem, valami nem stimmel.
- Tarló Répa. - szólított meg egy nyers, határozott és érdes mély hang.
- Személyesen. - bólintottam. Ajtó csukódott. Azt hiszem, csak ketten maradtunk. Hallottam, ahogyan titokzatos elrablóm járkál körülöttem. Léptei visszhangzottak a padlón. Ezekből az aprócska hangfoszlányokból próbáltam leszűrni, hogy kivel vagy mivel is lehet dolgom, de nem jártam sikerrel. (persze nem azért, mert nem vagyok eléggé kvalifikált, vagy jó katona, csak ennyiből képtelenség kikövetkeztetni bármit is. - persze ha nagyon akartam volna, biztos sikerül)
- Mióta dolgozik Ön Hagymagyarország kormányának? - hangzott a kérdés.
- Megtagadom a választ. - feleltem határozottan. Minden kis zöldségnek szájába rágják vagy ezerszer; nem szabad semmilyen körülmények között sem információt kiadni az ellenségnek. Vagy valakiknek, akik megkötöznek, és elhurcolnak. Tulajdonképpen az "ellenség" egy igen tág fogalom...
- Megtagadja? - ismételte még mindig teljesen nyugodtan. De valahogy éreztem valamit a hangjában. Egy ki megingást, valamit, aminek talán ő sincs teljesen tudatában. Most jöhetett rá arra, hogy nem lesz egyszerű dolga. - Ön igen bátor. - felelte aztán némi gondolkodás után.
- Tudom. - mondtam. Szeretem, ha dicsérnek. - Képzelje, még az iskolában megkaptam a "Legbátrabb kiszöldség"-kitüntetést, ezt csak nagyon kevesen nyerik el... - kezdtem el mesélni. Ebbe nem mennék bele, körülbelül fél,. ha nem egy órán keresztül ecseteltem az érdemeimet, a mély hang tulajdonosa pedig csak sóhajtott egyet, leült, és hallgatott. Egész jól elcsevegtünk, csak az volt a fura, hogy végig be volt kötve a szemem. Úgy lett volna igazán vicces, ha ő se látott volna. Mondjuk az is lehet, hogy neki is be volt kötve, csak mivel be volt kötve a szemem, nem láthattam. Bárcsak ne lett volna bekötve a szemem, hogy lássam, be van-e kötve a szeme... Akkor viszont nekem nem lett volna bekötve, és megint nem lett volna vicces... Ez egy paradoxon. Azt hiszem, sose fogom megtudni a választ. Lényeg a lényeg, amikor végeztem, visszazökkentünk a megszokott "kihallgatós" ritmusba, ő pedig megköszörülte a torkát (vagy tudnám is, hogy mije van neki), majd tárgyilagosan azt mondta.
- Igencsak élveztem a beszélgetést, Répa - még szép, hogy élvezte. Lehet bárminemű velem való kooperációt igénylő tevékenységet nem élvezni? - de azt hiszem, kíváncsi vagy, hogy miért hoztunk el ide.
- Jé, tényleg, ezt még meg se beszéltük. - döbbentem rá. Valóban, mintha ezt az egy dolgot kihagytuk volna, pedig olyan jól elcsevegtünk. És csak a keresztnevemen szólított. "Répa". Pont, mint a haverok.
- Nem azért kellett bekötni a szemedet, mert ellenségesen viszonyulnánk hozzád. Csak nem tudjuk, hogy a beleegyezésedet adod-e. És az akciónk szükségességének érdekében jobb is lesz, ha szervezetünk mibenlétét homály fedi. - bólintottam. Kezdtem gyanítani, mire megy ki ez az egész.
- Azt akarod, hogy kössek szövetséget valakikkel, akik fel sem akarják fedni magukat? - kérdeztem. Szinte éreztem, hogy a fickó bólogat, majd amikor rájött, hogy nem látom, kijelentette.
- Igen.
- És miért lenne ez jó nekem? - kérdeztem. Van egy olyan sejtésem, hogy nem jött zavarba. Talán már számított is az ilyesfajta kérdéseimre, mert mintha betanulta volna a szöveget, úgy válaszolt.
- Mindkettőnknek kölcsönösen fontos az együttműködés. Mi ketten egy célért dolgozunk, és csak egymást segítve sikerülhet véghez vinni. Előbb-utóbb rákényszerülnénk a szövetségre, és én amondó vagyok, inkább előbb, míg el nem fajulnak a dolgok...
- Mire akarsz ezzel célozni? - kezdtem egyre inkább furcsállni a kialakult helyzetet.
- Sok mindent nem tudsz még Répa. - felelte titokzatosan az idegen. Szerintem már alig várta, hogy elmondhassa ezt a sort. Pont úgy hangzott, mintha valami ócska mozifilmből vette volna.
- És te mindent tudsz? - kérdeztem vissza gúnyosan.
- Többet. - kontrázott, és úgy éreztem, most nincs itt a vita helye. Tehát belenyugodva tudásom degradálásába, és elrablásomba úgy döntöttem, okos leszek (vagyok!), és várok, amíg folytatja. - De azt hiszem, azt te is belátod, hogy nincs oka ellenségeskedésnek. - jelentette ki.
- Valóban. - mondtam. Nem volt okom rá. És ők - legyenek bárkik is - túlerőben voltak. Ki tudja, hányan tanyáznak ott, közvetlenül a humanoidok bázisa alatt ebben a minden bizonnyal igen fejlett komplexumban, ahol ráadásul még a padló kicserélésére is van pénz. Azt hiszem, ilyen szövetségesek kellenek nekünk. Tehát tettem egy rizikós lépést, és belementem a szövetségbe. Tudom, hogy felelőtlen volt valaki olyanra bíznom magamat, akiről azt sem tudom, kicsoda, honnan tud rólam, és mit akar pontosan. De támogatást ígért. És ha nem támogat, én se tartozom neki semmivel. Azt hiszem, talán van értelme egy ilyen megállapodásnak. És még mindig fenn kell tartanom a lehetőséget, hogy az ismeretlenek értesülései pontosak, és valóban van valami, amit még nem tudok. De tudni fogom. Ha addig élek is.
A szememről a kötést csak akkor vették le, amikor visszaértünk a humanoid bázishoz. Mire hátranézhettem volna, elrablóim már eltűntek. olyan volt ez az utazás így visszatekintve, mintha csak álom lett volna. Zavartan felmásztam a szerencsére nyitott ablakba (buta-buta humanoidok), és visszamásztam a vackomba. Szőrmók csak bámult azokkal a nagy buta szemeivel, nem kérdezett semmit. Amilyen ostoba, talán fel se tűnt neki, hogy órákig távol voltam.

Néha vállalni kell a rizikót. Zöldségek, előre! - Répa