Erősítés

Átlagos nap humanoidéknál; a kis humanoidok a tudatmódosító előtt punnyadnak, vendéglátóm beszerző-körúton, az idősebb utód valami kiképző-táborba készül, utánajárhatnék, de nincs félnivalóm. Elmagyarázta, hogy ilyenkor nem haditechnikákat gyakorolnak, ahogyan én azzal meggyanúsítottam, inkább olyasféle csapatépítés; egy rakás pattanásos kis fejlődésben lévő humanoid utód megindítóan összeborul a naplementében, és együtt örülnek az idilli környezet és a közösség biztosította életérzésnek, ami valamennyiüket körülveszi. Valami ilyesmit mondott, de őszintén nem érdekel. Azért nem, mert amint a humanoid elmesélte, hogy vele megegyező korú és fizikumú humanoidokkal megy kiképzésre, kitört belőlem a röhögés, amit ő nem igazán értett, tehát beláttam, hogy nincs sok félnivalóm. Hacsak nem titkol előlem valamit, amit nem feltételeznék, tekintve hogy azért mégiscsak egy humanoid, ha értitek, hogy értem, akkor még ha a világ (úgy értem az ő "világuk") legveszélyesebb fegyvereit is adják a kezükbe, amit én a lehető legnagyobb jóindulattal se tennék, akkor is legfeljebb csak egymást lőnék meg vele, vagy a falat, vagy bármi mást, amit nem kéne. Még ha veszélyes szuperkatonákat is képeznek belőlük, amire az általam ismert humanoid utódból kiindulva igencsak kicsiny esélyt látok, akkor is körülbelül millió éves távlatba helyezném el azt a pontot, amikortól már aggódnunk kéne miattuk. Amikor ezt elmondtam a humanoidnak (csak hogy tudja, hogy állunk), kicsit ráncolta a homlokát, aztán kijelentette, hogy belőle amúgy se lehetne katona, mert a lányokat nem szokták besorozni. Itt azért felcsillant a tekintetem. Tehát a humanoidok népességüknek csaknem felét ki se használják? Mondanom sem kell, bearanyozta a napomat, de nem csak ez történt.
Miután a humanoidok elmentek otthonról, magamra maradtam a terveimmel a kis kuckómban. Ja, és persze ott volt még Szőrmók is, a szokásos bamba tekintetével, de az az igazság, hogy Szőrmókkal akkor beszéltünk utoljára, amikor figyelmeztetett a szövetség feltételeire, amit olyan erőszakosan köttettek meg velem. Bevallom, azóta párszor már felötlött bennem egy-két gondolat (nem is csak egy-két!) a lanyha dögöt és a mi - úgy tűnik, közös - ügyünket illetően, de tulajdonképpen valahányszor következtetésre juthattam volna, mindig rátévedt a tekintetem a lakában hempergő ostoba állatra, és elhessegettem minden olyan gondolatot, ami bármilyen szintű intelligenciát is tulajdonított volna neki. Tehát a "Szőrmók-ügy", a "Szőrmók-rejtély", vagy a "Szőrmók-krízis" (nem tudtam eldönteni, melyik nevet adjam neki), egyelőre megoldatlan, és őszintén szólva nem is vagyok biztos benne, hogy valaha rátalálok a megoldásra. Ahhoz előbb talán meg kéne tudnom valamit a szövetségeseimről, ők viszont továbbra is rejtve akarnak maradni, és erős a gyanúm, hogy ha még egyszer megpróbálok bejutni, Szőrmók ugyanúgy meg fog állítani. Vagy ha Szőrmók nem akkor talán nem lesz szerencsém, és az egyik őr dob ki. Egyszer már mérlegeltem magamban mindezeket, és úgy döntöttem, megéri kockáztatni, de azt hiszem, így utólag visszatekintve nem merész, de logikus, hanem vakmerő, őrült és ostoba döntés volt, és bármennyire nem akarom beismerni, hálásnak kell lennem a dögnek, hogy megállított.
Ahogy ezeken rágódtam, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy dörömbölnek az ajtón. Mérlegeltem. A humanoidok nem lehetnek, ők nemrég indultak el, és nem mellesleg van kulcsuk. be tudnának jutni az én segítségem nélkül is. Szőrmókra sandítottam, aki éppen aludt (ahogyan az a nap további szakaszaiban is elmondható róla), így hát egyértelművé vált a szituáció; nekem kell kinyitnom az ajtót. Egy pillanatot haboztam, aztán döntöttem.
Tarló Répa, hova lett a bátorságod? - kérdezte egy hang belül. És mivel az a "hang" az én gondolatom volt, be kellett ismernem, hogy igaza van. Katona vagyok, nem félek semmitől és senkitől. Nem félek az ismeretlentől, nem félek az ajtó másik oldalán álló irdatlanul dörömbölő lénytől sem.
- Tarló Répa! - üvöltött egy mély, öblös hang az ajtó túloldaláról. - Nyiss ajtót!
Helyben vagyunk... - gondolta magamban, aztán kelletlenül kimásztam a vackomból, ellépdeltem az ajtóig, és kinyitottam.
Egy nagydarab cukkinival találtam magamat szemben. Kellemes emlékeket idézett; ugyanaz a cukkini volt, aki megbízásom napján is velem utazott. Tekintete most sem volt más, mint akkoriban; vérmes ábrázattal méregetett engem, majd miután fél percig bámult, megszólalt:
- Tarló Répa? - kérdezte. Ennél hülyébben nem is lehetett volna elkezdeni a beszélgetést, ugyanis evidens, hogy én vagyok Tarló Répa. Nem sok répa él a humanoidokkal. De ezt persze nem mondhattam meg egy ilyen ijesztő, nagy termetű zöldségnek, aki minden bizonnyal azért jött el ide, mert valami fontos mondanivalója van, hiszen az is egy szabály köztünk katonák között, hogy nem állunk le vitatkozni értelmetlen dolgokon. Tehát amikor megkérdezte, hogy én vagyok-e Tarló Répa, én csak kimérten bólintottam. A cukkini mintha várt volna valamire; elhallgatott, és rám nézett, én azonban elsőre nem tudtam, mit vár, aztán észbe kaptam:
- Fáradjon beljebb! - szólaltam meg. A cukkini bólintott (gondolom valóban arra várt, hogy mikor invitálom végre be, hogy valamivel személyesebb légkörben beszélhessünk), majd bejött.
- Szóval ez a humanoidok bázisa... - mondta, majd ironikusan hozzátette. - Szép. - elmosolyodtam. Tudtam, hogy hozzám hasonlatosan a cukkinit is meglepi e faj végtelen primitívsége, ugyanakkor velem ellentétben ő még nem szokott hozzá. Úgy jött be, hogy ügyet se vetett Szőrmókra; látta, hogy ott döglik, de levegőnek nézte, nem vette figyelembe, hogy ő is ott van, amikor rátért arra, amiért elküldték ide, a humanoidokhoz és hozzám. - Úgy döntöttünk, hogy kiterjesztjük a Tarló Répa-akciót. - először nem is igazán értettem, mit takar ez egészen pontosan, annak viszont örültem, hogy "Tarló Répa-akciónak" nevezték el. Igazán szép, meghatódtam. Persze el is vártam volna, de ezért meghatódtam. Talán a nagydarab cukkini is sejtette, hogy nem igazán értem, miről beszél (mert hát miért is értettem volna, én teljesítem a parancsot, az, hogy elnevezzék, és leírást adjanak róla, a hazaiak dolga), mert amikor folytatta, egyértelművé vált, hogy mire is gondol: - Kiválasztottunk tizenkét további zöldséget, akik Önhöz hasonlatosan humanoid családokhoz fognak beépülni. Két turnusban fognak megérkezni ide, jelenleg az első turnus felkészítése zajlik.
- Rendben... - motyogtam zavartan. Még mindig nem értettem, nekem ebben mi szerepem van. Szerencsére a nagydarab cukkinit úgy tűnik, a gondolatolvasásra is kiképezték minden egyéb mellett.
- Az akció vezetője továbbra is Ön maradt, és ennek megfelelően szeretnénk felkérni a beépülő zöldségek mentorálására is. - tehát erről lenne szó. Az akció vezetőjeként én leszek felelős a többi beépülő zöldségért is, nem csak magamért. Ez hatalmas felelősség. Nem voltam benne biztos, hogy bírni fogom.
- Azt hiszem, menni fog. - jelentettem ki teljes magabiztossággal.
- Bírni fogja? - kérdezett a cukkini. Tényleg gondolatolvasó!
- Persze. - feleltem. Fogalmam sincs, hogy akkor megjött-e az önbizalmam, vagy csupán nem akartam, hogy lássa rajtam a kételkedés és a félelem akár legapróbb jeleit is, mindenesetre belementem.
- És a szövetség rájuk is áll. - folytatta a cukkini. Ó, hát persze. A szövetség. Akkor tehát a hazaiak is tudnak róla. Kérdés, hogy régebb óta tudnak-e róla, mint én. - De ők erről nem tudhatnak.
- Nem tudhatnak? - ismételtem meg kérdés formájában szolgaian a cukkini mondatának második felét.
- Ön sem tudhat róla mindent. Sőt, még én sem. - magyarázta a cukkini. - Veszélyes.
- Beépülni nem veszélyes? - szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam. Szerencsére a nagydarab zöldség nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki.
- Nem tudhatnak róla. - jelentette ki ismét, ellentmondást nem tűrő hangon. - Ön egy katona, és parancsot teljesít, ne felejtse el. És a parancs szerint a biztonságukért felelős. - ez volt az utolsó szava, majd köszönés nélkül megfordult, és távozott. Én pedig ottmaradtam egyedül a gondolataimmal. Tulajdonképpen igaza volt. A biztonságukért vagyok felelős, és ha a biztonságukat kockáztatom azzal, hogy beszélek nekik a szövetségről, ki tudja, milyen veszélyes lehet a szövetség valójában. Talán van értelme annak is, hogy én sem tudok mindent róluk. Talán így arra sem tudok rájönni, mekkora veszélyben lehetek.
Elkeseredetten bámultam ki az ablakon. Ha negatívak akarunk lenni, kijelenthetjük, hogy veszélyben vagyok, és veszélybe sodrom magamat. Akik pedig még odahaza Hagymagyarországban vesznek részt a kiképzésen, talán még nagyobb veszélybe is keveredhetnek, és én vagyok a felelős értük. Ha pozitívak akarunk lenni, akkor elég csak arra gondolni, hogy lesz erősítés. Ez végül is jó. Hiszen ha többen vagyunk veszélyben, valahogy nagyobb biztonságban érezzük magunkat.
Fene érti ezt.

Zöldségek, tartsunk össze! (már nem mintha nem tartanánk össze, de azért értitek) - Répa