Általános humanoidológia III.

Mivel már tényleg elegem van a humanoidok folyamatos ünnepléséből, ezért úgy döntöttem, hogy írok egy keveset a humanoidok furcsa és idétlen szokásairól, szigorúan tudományos célzattal.
Pontokba szedve, kérdésekként rendszerezem a témákat:

1. Mi az az ünneplés?
Az ünnep fogalmát akár mi, zöldségek is megérthetjük. Elég csak a Zöldség Nemzeti Összetartozás-felvonulásunkra gondolni, amikor egész hatalmas seregünk felvonul az utcákon, és minden ablakból lelkes zöldségek hada les ki, hogy üdvözölhesse őket, vagy a Katonák Napjára, amikor a kis zöldségek ünnepélyesen bevonulnak az Ál-Általános Iskolába, hogy hagyományosan megkezdjék militáris tanulmányaikat, illetve állampolgári ismeretekkel gazdagodjanak, hogy felnőve hasznos katona lehessen belőlük...
Ó, de szép is a Zöldség-nemzetség...

2. Mit ünnepelnek akkor a humanoidok?
Nos, mindent, ami nem fontos. A szeretetet, összetartozást, egymást (milyen mélyre kell süllyedni ahhoz, hogy azt ünnepeld, hogy humanoid vagy?), vagy egyszerűen csak úgy. A humanoidoknál szinte mindennek van világnapja (a világnap egy olyan esemény, amikor kiemelnek egy dolgot, és egy napig úgy tesznek, mintha tényleg érdekelné őket, aztán másnap már teljesen elfelejtik), szerintük ez hasznos. Így tehát a humanoidok egy éve úgy néz ki, mint egy hatalmas szerencsekerék (tudjátok, mint abban a kora reggeli műsorban még megboldogult magkoromból), minden nap következik valami, amit körülugrálhatnak, aminek örülhetnek, vagy ami fölött aggódva törhetik a fejecskéjüket, mintha bármi beleszólásuk lenne. Ilyen dolgokat, mint a tánc (ez a neve annak az idétlen mozgássorozatnak, amivel az idétlen ingersorozatra reagálnak), a zene (ez az idétlen ingersorozat maga), vagy a természet (azaz az a ványadt fűcsomó, amelyeket magányos péntek délutánjaikon a bázisaik ablakából csodálnak), csupa hülyeség, ami ha valakit érdekel, akkor arról egész évben megemlékezik, akit meg nem... Azt persze, hogy mennyire felkészültek a támadásokra, és milyen erős a hadseregük, nem ünneplik. Nem is véletlen. Nyehehehehe.
Mintha mi az utcára vonulnánk, hogy mennyire szeretjük a gyümölcsöket. Mondjuk ez annyiban más, hogy mi utáljuk a gyümölcsöket, és ezt ki is mutatjuk egész évben. 

3. Miért ünnepelnek a humanoidok?
Fogalmam sincs.
Hiába próbáltam meg választ találni erre a kérdésre, továbbra se sikerül. Talán ezzel akarják feldobni unalmas kis életüket? Nem tudom. Vagy az ünnepek száma arányos lehet a civilizáció primitívségével? Lehet. Miért érzik úgy, hogy szükségük van erre?

Levonnám a konklúziót, hogy a humanoidok reménytelen, idétlen kis lények, akik a racionalitás minden elemét nélkülözik a kis életükben, ráadásul ezért képzelik különlegesnek magukat, de van egy gyanúm, hogy az elkövetkezendő időkben még számtalanszor lesz módom megejteni ezt.
Azért megejtem most is:
A humanoidok reménytelen, idétlen kis lények, akik a racionalitás minden elemét nélkülözik a kis életükben, ráadásul ezért képzelik különlegesnek magukat.

Zöldségek, kellemes felvonulást! - Répa

Az este fejleményei

Nos tehát elhatározásomhoz hűen este, amikor a humanoidok bamba tekintetét elfödte az álom, óvatosan kinyitottam az ablakukat, és óvatosan leereszkedtem.
Bevallom, küldetésem eddigi legfélelmetesebb, legkockázatosabb küldetését akartam véghez vinni. Hiszen az eddigiekkel ellentétben egyrészt teljesen önfejűen, kíváncsiságból cselekedtem. Azaz, és még leírnom is fáj a puszta tényt, minden logikát, és katonai iskolai tanulmányt elfeledve vágtam neki ennek a kockázatos, mondhatni őrült vállalkozásnak. Azt hiszem, a humanoidok megfertőztek az ostobaságukkal, vagy nem is tudom. Olyasmikkel hitegettem magamat, hogy fontos dolognak nézek utána, aminek bizonyára köze van a küldetéshez. De be kell vallanom nektek, Zöldségeknek, híveimnek, követőimnek, rajongóimnak, na szóval értitek, hogy valójában nem csak ez hajtott. És ez elborzaszt.
Amikor neki vágtam egyes egyedül az éjszakában egy idegen területem, tudtam, hogy veszélyben vagyok. De bátorságom még ezen percekben sem hagyott el. Nem rettenek meg a sötétben, még az ismeretlen tájtól sem rettegek meg; erre lettem kiképezve. Ez az életem. Az életem, amit ezen percekben félteni kezdtem... Ördögi paradoxon ez! Kifinomult látásomnak, szaglásomnak és tapintásomnak köszönhetően könnyedén el tudtam igazodni a gyér talajon, gondosan a ház régen vakolt, lepukkant falai mellett haladva próbáltam megtalálni a titkos átjárót, amin keresztül engem is berántottak a humanoid bázis alatt elterülő rejtélybe magába. Azt sem tudom, hogy néz ki a komplexum maga, sőt, néha meggyőzöm magamat arról, hogy csak álmodtam ezt a valószerűtlen, már-már az irrealitás határait feszegető, fordulatos történetet. Soha ilyen furcsa még nem történt velem. Bármilyen fájdalmas, ezt be kell látnom. Sőt, ha már így rám tört az őszinteségi roham (A kiszöldség sosem őszinte - Pedig hogy megtanították még a Magodában!), azt is el kell, ismernem, hogy felzaklattak az akkor történtek. Meglepetésszerűen ért a támadás, és bár mindenre felkészültnek tartottam magamat, most megingottam. Utálom, hogy folyamatosan kételkednem kell magamban, na meg lássuk be; általában nincs rá okom, de azt hiszem, ez is egy sikeres hadjárat része. Sőt, az is lehet, hogy a szövetség, amibe félig-meddig belekényszerítettek, félig-meddig pedig magam is szorgalmaztam volna, már amennyire az abszurd helyzet engedte, még hasznunkra válhat. Azonban a feltételekről fogalmam sincs, a másik félről mit sem tudok, és úgy összevetve, olyan szerencsétlenül tudatlannak érzem magam, hogy már kezdem átérezni, mit él át egy humanoid nap mint nap. Ha ez egy betegség lenne, én már a végső stádiumban járnék. Vajon a tudatlanság betegség? És ha igen, miért nem pusztulnak ki a humanoidok? Pedig milyen szép is lenne... Kacsónkat se kéne mozdítani...
Mondjuk akkor mi lenne a szórakozás?
No de hol is tartottam? A titkos bejáratot kerestem, és bevallom, egyre jobban kételkedni kezdtem. Hogy miben, azt én sem tudom, és nem is tudtam konkrétan, egyszerűen csak kételkedtem. Valami azt súgta, hogy ez így nem lesz jó.
- Ez így nem lesz jó. - szólalt meg egy érdes hang a hátam mögött, és összerezzentem. Fenébe, erre se készültem fel!
- De tudni akarom! - vágtam rá reflexszerűen, még csak meg sem néztem, kivel beszélek.
- Szövetséget kötöttél, Tarló Répa. - mondta a hang. - És a feltételekben benne van, hogy utasításig nem járhatsz utána a másik félnek. - ekkor fordultam meg. Aki mögöttem állt szőrös volt, tohonya és bamba, de láttam, hogy komolyan beszél.
- Miféle utasításig? - kérdeztem.
- Azt majd megtudod. - felelt Szőrmók. - Most mássz vissza, mert ha a humanoidok megneszelnek valamit, még bajok lehetnek!
Szót fogadtam neki, és visszamásztam. Kérdések kavarognak bennem. Ki ez a Szőrmók valójában? És miért szólt? Kik a megbízóim?

Zöldségek, kételkedjetek! - Répa

Röpke helyzetjelentés

A humanoidokhoz beköszöntött a "jó idő", elvileg most már tényleg. Szívesen megnézném pedig még egyszer, ahogyan vendéglátóm arcáról lehervad az az önelégült, undorítóan naiv, bamba vigyor, amellyel mindannyiunkat "megajándékoz" a jó idő tükrében. A humanoid utódok máris nyafognak, hogy kérik vissza a telet, konkrétan meg lehet sülni. Én csak lesütöm a tekintetemet, és nevetek, ahogyan elképzelem, hogy sülnek a napon. Mit mondjak, azok után, amit velünk művelnek, megérdemlik. De egyelőre még mindenki tartja magát, és örül a jó időnek. Szánalmas létformák ezek. - teszem meg sokadszorra is a felismerést, ami mindig egyre jobban és jobban elborzaszt. Sőt, maga a tudat is, hogy nem lehet elégszer elmondani, hogy a humanoidok szánalmasak.
De ennyit róluk. Engem elrablásom napja óta csak a történtek foglalkoztatnak. Még a humanoidok tompa ostobasága se tud feldobni. Azt hiszem, ez már kóros... És a legbosszantóbb az egészben, hogy nem tudom, merre induljak. Illetve mégis. Ugyanis van egy tervem. Este, amikor a humanoidok elalszanak, óvatosan le fogok ereszkedni az ablakukon, és megkeresem a bázis bejáratát, ahova elcipeltek. Beosonok, és körülnézek egy picit, hátha többet tudok meg az én titokzatos elrablóimról.
De ha bárki megneszeli ezt a környezetemben, kezdve a humanoidokkal, beláthatatlan következményei lehetnek. Tehát aggódom. Nem azért, mert az akciót féltem, csupán körültekintő, megfontolt módon aggódom. De aggódom. No de mindegy, nem ez az első titok, amit rejtegetek. Ha a csírákat sikerült titokban tartanom, ez csírajáték lesz!
De addig is:

Zöldségek... Pszt! - Répa

Már meg se próbálom kibogozni...

A humanoidok ma felpakoltak és elindultak az "állatkertbe". Először csak én is meredtem rájuk döbbenten, hogy mit akarnak, aztán elmagyarázták.
A humanoidok nem elég, hogy iszonyat primitívek, még azon is szórakoznak, hogy még primitívebb állatokat terelnek össze egy helyre, és bámulják őket. Ha nekik ez jó...

Zöldségek, le a primitív létformákkal! - Répa

Izgalmas nap

A mai napom nem éppen úgy indult, ahogyan azt elterveztem. Reggel ráérősen felkeltem, kimásztam a vackomból, dobáltam Szőrmókot szotyival és apró kavicskákkal, amit a humanoid utódok még kisebb korukban gyűjtöttek, és azóta is találni egy párat a szekrények alatt, meredtem ki az ablakon szánalommal vegyes boldogsággal csodálva a humanoidok lakta táj sokszínűségét. Az elkorhadt növényeket, fásult fűcsomókat, a pucéran napozó szomszédot... Amikor utóbbit megláttam, ijedtemben kizuhantam az ablakon, és itt kezdődtek a bonyodalmak.
Még mielőtt feltápászkodhattam volna két erős kacsó megragadott, és elkezdett húzni, egyenesen be a humanoid bázis alá egy kis gödörbe, amit egy bokorral takartak el. Ügyes... Ügyeltek rá, hogy háttal álljak a kapunak, mielőtt még bevittek volna, bekötötték a szememet, tehát a továbbiakban semmit nem láttam. Csak rendkívül kifinomult hallásomnak köszönhetően tudtam kikövetkeztetni, hogy éppen hol vagyok. Egy helyiségen rángattak keresztül, amit magamban folyosóként azonosítottam. A padló csúszós lehetett, gyökértörzsemben ezt érzékeltem. Továbbá egy tompa puffanás és káromkodás; az egyik kísérőm eltaknyolt.
- A fene ebbe az új lambériába! - kiáltott.
- Pszt! - figyelmeztette egy másik. Nem tudtam, pontosan hányan vannak, minimum hárman, egyikük volt a káromkodó anyámasszonykatonája, külön, aki csendre intette, és mivel nem a hátam mögül hallottam a pisszenést, arra következtettem, hogy egy harmadik volt, aki vezetett engem. Miután végigvonszoltak a csúszós folyosón, betuszkoltak egy szobába, és leültettek egy sámlira. A legborzalmasabb az egészben az volt, hogy nem is tudtam, kiféle vagy miféle lények raboltak el. Ha kis nyápic humanoid lennék, tuti nagyon féltem volna. Úgy értem, ha az lennék...
De nem vagyok az.
Szóval nem féltem.
Annyira.
Valamennyire azonban mégis volt valami furcsa jellege az egész jelenetnek. Ott ültem a kis sámlin, bekötözött szemmel, ki tudja hol, ki tudja kikkel, és úgy éreztem, valami nem stimmel.
- Tarló Répa. - szólított meg egy nyers, határozott és érdes mély hang.
- Személyesen. - bólintottam. Ajtó csukódott. Azt hiszem, csak ketten maradtunk. Hallottam, ahogyan titokzatos elrablóm járkál körülöttem. Léptei visszhangzottak a padlón. Ezekből az aprócska hangfoszlányokból próbáltam leszűrni, hogy kivel vagy mivel is lehet dolgom, de nem jártam sikerrel. (persze nem azért, mert nem vagyok eléggé kvalifikált, vagy jó katona, csak ennyiből képtelenség kikövetkeztetni bármit is. - persze ha nagyon akartam volna, biztos sikerül)
- Mióta dolgozik Ön Hagymagyarország kormányának? - hangzott a kérdés.
- Megtagadom a választ. - feleltem határozottan. Minden kis zöldségnek szájába rágják vagy ezerszer; nem szabad semmilyen körülmények között sem információt kiadni az ellenségnek. Vagy valakiknek, akik megkötöznek, és elhurcolnak. Tulajdonképpen az "ellenség" egy igen tág fogalom...
- Megtagadja? - ismételte még mindig teljesen nyugodtan. De valahogy éreztem valamit a hangjában. Egy ki megingást, valamit, aminek talán ő sincs teljesen tudatában. Most jöhetett rá arra, hogy nem lesz egyszerű dolga. - Ön igen bátor. - felelte aztán némi gondolkodás után.
- Tudom. - mondtam. Szeretem, ha dicsérnek. - Képzelje, még az iskolában megkaptam a "Legbátrabb kiszöldség"-kitüntetést, ezt csak nagyon kevesen nyerik el... - kezdtem el mesélni. Ebbe nem mennék bele, körülbelül fél,. ha nem egy órán keresztül ecseteltem az érdemeimet, a mély hang tulajdonosa pedig csak sóhajtott egyet, leült, és hallgatott. Egész jól elcsevegtünk, csak az volt a fura, hogy végig be volt kötve a szemem. Úgy lett volna igazán vicces, ha ő se látott volna. Mondjuk az is lehet, hogy neki is be volt kötve, csak mivel be volt kötve a szemem, nem láthattam. Bárcsak ne lett volna bekötve a szemem, hogy lássam, be van-e kötve a szeme... Akkor viszont nekem nem lett volna bekötve, és megint nem lett volna vicces... Ez egy paradoxon. Azt hiszem, sose fogom megtudni a választ. Lényeg a lényeg, amikor végeztem, visszazökkentünk a megszokott "kihallgatós" ritmusba, ő pedig megköszörülte a torkát (vagy tudnám is, hogy mije van neki), majd tárgyilagosan azt mondta.
- Igencsak élveztem a beszélgetést, Répa - még szép, hogy élvezte. Lehet bárminemű velem való kooperációt igénylő tevékenységet nem élvezni? - de azt hiszem, kíváncsi vagy, hogy miért hoztunk el ide.
- Jé, tényleg, ezt még meg se beszéltük. - döbbentem rá. Valóban, mintha ezt az egy dolgot kihagytuk volna, pedig olyan jól elcsevegtünk. És csak a keresztnevemen szólított. "Répa". Pont, mint a haverok.
- Nem azért kellett bekötni a szemedet, mert ellenségesen viszonyulnánk hozzád. Csak nem tudjuk, hogy a beleegyezésedet adod-e. És az akciónk szükségességének érdekében jobb is lesz, ha szervezetünk mibenlétét homály fedi. - bólintottam. Kezdtem gyanítani, mire megy ki ez az egész.
- Azt akarod, hogy kössek szövetséget valakikkel, akik fel sem akarják fedni magukat? - kérdeztem. Szinte éreztem, hogy a fickó bólogat, majd amikor rájött, hogy nem látom, kijelentette.
- Igen.
- És miért lenne ez jó nekem? - kérdeztem. Van egy olyan sejtésem, hogy nem jött zavarba. Talán már számított is az ilyesfajta kérdéseimre, mert mintha betanulta volna a szöveget, úgy válaszolt.
- Mindkettőnknek kölcsönösen fontos az együttműködés. Mi ketten egy célért dolgozunk, és csak egymást segítve sikerülhet véghez vinni. Előbb-utóbb rákényszerülnénk a szövetségre, és én amondó vagyok, inkább előbb, míg el nem fajulnak a dolgok...
- Mire akarsz ezzel célozni? - kezdtem egyre inkább furcsállni a kialakult helyzetet.
- Sok mindent nem tudsz még Répa. - felelte titokzatosan az idegen. Szerintem már alig várta, hogy elmondhassa ezt a sort. Pont úgy hangzott, mintha valami ócska mozifilmből vette volna.
- És te mindent tudsz? - kérdeztem vissza gúnyosan.
- Többet. - kontrázott, és úgy éreztem, most nincs itt a vita helye. Tehát belenyugodva tudásom degradálásába, és elrablásomba úgy döntöttem, okos leszek (vagyok!), és várok, amíg folytatja. - De azt hiszem, azt te is belátod, hogy nincs oka ellenségeskedésnek. - jelentette ki.
- Valóban. - mondtam. Nem volt okom rá. És ők - legyenek bárkik is - túlerőben voltak. Ki tudja, hányan tanyáznak ott, közvetlenül a humanoidok bázisa alatt ebben a minden bizonnyal igen fejlett komplexumban, ahol ráadásul még a padló kicserélésére is van pénz. Azt hiszem, ilyen szövetségesek kellenek nekünk. Tehát tettem egy rizikós lépést, és belementem a szövetségbe. Tudom, hogy felelőtlen volt valaki olyanra bíznom magamat, akiről azt sem tudom, kicsoda, honnan tud rólam, és mit akar pontosan. De támogatást ígért. És ha nem támogat, én se tartozom neki semmivel. Azt hiszem, talán van értelme egy ilyen megállapodásnak. És még mindig fenn kell tartanom a lehetőséget, hogy az ismeretlenek értesülései pontosak, és valóban van valami, amit még nem tudok. De tudni fogom. Ha addig élek is.
A szememről a kötést csak akkor vették le, amikor visszaértünk a humanoid bázishoz. Mire hátranézhettem volna, elrablóim már eltűntek. olyan volt ez az utazás így visszatekintve, mintha csak álom lett volna. Zavartan felmásztam a szerencsére nyitott ablakba (buta-buta humanoidok), és visszamásztam a vackomba. Szőrmók csak bámult azokkal a nagy buta szemeivel, nem kérdezett semmit. Amilyen ostoba, talán fel se tűnt neki, hogy órákig távol voltam.

Néha vállalni kell a rizikót. Zöldségek, előre! - Répa

Különös fejlemények

Véget ért az ifjú humanoid várakozása. Úgy értem, ült a buta kis villogó gépe előtt, és egyszer csak felkiáltott.
- Végre írt!
- Na, hál' Istennek... - reagált gyorsan vendéglátóm, majd visszamélyedt teendőibe. Éppen beszerző-körútról értek haza, és a megszerzett élelmeket pakolta ki a tárolóládájukba. A humanoid utódot ez nem izgatta különösebben, tovább magyarázott arról, hogy végre megérkezett a levél, amit várt. Mondanom sem kell, szívem végig a csúcsomban dobogott. Úgy éreztem, végem. Tudtam, hogy nem halogathatom a végtelenségig a pillanatot, amikor is a humanoidok választ kapnak, az Internet-hozzáférést pedig potom egy nap alatt helyreállították (eh), azonban mégis, amikor megtudtam, hogy nincs több remény, olyan éles, emésztő lelkiismeret-furdalással vegyes fájdalom hasított belém, és lett úrrá egész törzsemen, amilyet még soha nem éreztem.
Ilyen lehet elbukni. - gondoltam magamban. Ami azt illeti, már az akadémián figyelmeztettek arra, hogy egyszer mindenki átéli ezt az érzést. és elmagyarázták, hogy rossz, és nagyon bántja a zöldséghübriszt. De hogy ennyire kegyetlenül fájdalmas legyen, azt legrosszabb rémálmaimban sem mertem volna elképzelni. Ebben a pillanatban, még mindig a szörnyű érzelemtől sújtva előbújtam a kis vackomból, és minden erőmet, és bátorságomat latba vetve megszólaltam.
- Rendben van. - mondtam. - Nyertetek. - a humanoidok felvont szemöldökkel néztek rám. Vendéglátóm szinte megfagyott úgy, ahogy volt; WC-papírral a kezében (ennek a humanoid használatin tárgynak a funkcióját inkább nem írom le), a humanoid utódból pedig kitört a röhögés. Semmit nem értettem.
Aztán elmagyarázták. Nem a kormánynak küldtek értesítést rólam, csupán az ifjabb humanoid meg külföldi gyakorlatra, és német vendéglátója jelentkezett. Persze ez a külföldi kiképzés-dolog is erősen gyanús nekem, de valljuk be, inkább egy német idegenlégiós, mint a teljes megsemmisülés.
Szóval félgyőzelem, ez pedig annyit jelentett, hogy elmúlt az a bizonyos gombóc a törzsemben, és szervezetem ismét visszatért a normális működéséhez.
Egy pont azonban még mindig nem volt világos. Ha a humanoidok nem kutatták át a terveimet, (márpedig vagy így van, vagy nagyon jól hazudnak. - Márpedig nem hinném, hogy jól hazudnak. Olyan bambák...) akkor mégis ki keverte össze a papírjaimat?
Ekkor a tekintetem Szőrmók ketrecére siklott. A lanyha dög úgy fetrengett ott, mint aki jól végezte dolgát. Szúrós tekintetével engem méregetett. Már megint. Mintha ronda nagy szőrszálai alatt szája halovány mosolyra húzódott volna...
Lehet, hogy ez a gusztustalan tehetetlen szőrtömeg is több, mint aminek mutatja magát? Vagy kezdek bekattanni?
Elgondolkoztatott Szőrmók alamuszi vigyora- Vajon direkt volt? Vajon nekem küldte? Vagy csak képzelődöm? Létezik, hogy hájas pacni lakótársam több, mint aminek mutatja magát? Bonyolult kérdések... Talán a válasz is bonyolult rájuk. Vagy pofonegyszerű, olyannyira, hogy lépten-nyomon elsiklok fölöttük. Külön idegesítő belegondolni, hogy akár itt lehetnek, közvetlenül előttem, de én tudomást sem véve róluk keresgélek tovább. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy tudom a választ, de amikor megkérdezem magamban, hogy mi az, nem tudok semmit. Furcsa érzés ez.
Őrület.
A hülye dög továbbra is engem méreget. Nem tetszik az a sunyi, mégis ostoba nézése. Miért van az az érzésem, hogy rejteget valamit?

Zöldségek, tiporjunk el mindent és mindenkit, aki az utunkba áll! - Répa

Ha még nem lenne elég a humanoidok hülyeségéből

Tegnapelőtt a vendéglátómnak "szülinapja" volt. Ma pedig az egyik humanoid utódnak van. Igen, ez is egy újabb hülyeségük. Ugyanis a humanoidoknak nem hogy nem elég gyászos a nap, amikor humanoidságuk kezdetet vett, de még meg is ünneplik. Ilyenkor kis ajándékokkal jutalmazzák meg egymást, amiért megszülettek, és kör alakú süteményt esznek. És ez szerintük jó, mert... Gőzöm sincs. Őszintén szólva gőzöm sincs!
Csak annyit látok ebből, hogy a humanoidok folyamatosan magukat ajnározzák, valami egészen mindennapi apróságért. Szerintem be kéne vezetniük a lélegzetvétel (egy napig ajándékokat adnak egymásnak, és kezet fognak, amiért képesek lélegezni) és az orrtúrás ünneplését is. Mondjuk betehetnék olyan napokra, amikor éppen nincs ünnepük... Ha van olyan egyáltalán.

Zöldségek, most megyek, a humanoid utódnak feketeerdő-tortája van!

Ne mondjatok semmit... - Répa

Életkép a humanoidok világából

A humanoidok ma is megtették a magukét. Az egyik humanoid még mindig szikszalaggal próbálja meg összeragasztani az Ethernet kábelt.
Szőrmókra már nem is haragszanak, sőt, megkapta az ebédhez lepucolt zöldség héját. Külön fájt, hogy ez jórészt répahéj volt. Szóval inkább oda se néztem.
Szőrmók a szokásos, megvető pillantásával méregetett, de most állnom kellett. Még ha ostobaságból is rágta el azt a kábelt, most akkor is kedvesnek kell lennem vele, hogy éreztessem, máskor is lehet ilyen hülye, ha az a javamra válik.
Vagy tudom is én...

Zöldségek, a humanoidok agresszív és primitív létformák, de a kitartás gyümölcsöt terem! - Répa

Borúra derű, ahogy azt megmondtam

Több okból is klassz volt a mai nap. Egyrészt, a humanoid tegnap sem kapta meg a levelet, amit olyannyira várt, és ez azt jelentette, hogy nekem maradt még egy napom arra, hogy kitaláljak valamit a nyomorult kis masinájuk kiiktatására. Harcedzett zöldségelmém pedig tudja, hogy minden pillanat számít. Még egy másodperc, még egy óra... Még egy nap pedig maga a főnyeremény!
Sokkal nagyobb lelkesedéssel dolgoztam tegnap. Meg se merem számolni, mennyi és mennyi publikációt olvastam el a humanoid technológiáról, de mind hiába. Semmit nem írnak az internet-kapcsolat kiiktatásáról. Tehát este úgy aludtam el, hogy tudtam, minden vesződésem hiába. És nem biztos, hogy ilyenkor a zöldségnek van olyan szerencséje, hogy nyer még egy napot. Aztán még egyet. Aztán még egyet, mígnem az örökkévalóságig próbálkozva egyszer megleli a kulcsot a rejtélyhez. Lapok fölött görnyedezve nyomott el az álom, és ki tudja, meddig aludhattam, mindenesetre az egyik humanoid utód kiáltása ébresztett fel:
- Szőrmók, te rohadt dög, mit csináltál az Ethernet-kábellel?! - fogalmam sem volt róla, hogy mi az az Ethernet-kábel de a humanoid hangos üvöltéséből arra következtettem, hogy valami iszonyatosan fontos. Előmásztam a vackomból, és rögtön megláttam a humanoid utódokat könnybe lábadt szemekkel térdelni a számítógép előtt, úgy nézve egymásra, mint ha legalábbis az egyik legjobb barátjuk pusztult volna el. És lehet, hogy ebben volt is valami.
Aztán Szőrmókra siklott a tekintetem. Ő kényelmesen ült a ketrecében, érdeklődését teljes mértékben az aznapi tápja kötötte le. Mondhatni, ügyet sem vetett a két humanoidra. Még a "rohadt dög"-megszólítás megismétlésére sem kapta fel a fejét, bár ezt nem is csodálom. Ezt már megszokta tőlem. Most csupán annyi történt, hogy egy napig mindenki így hívja a családban, aztán lenyugszanak.
Ebben a pillanatban felbukkant a két kifejlett humanoid egyed is, és ők is szörnyülködve meredtek a dögre. Mondanom sem kell, ekkor már igazán jól szórakoztam.
- Mi történt? - kérdezte vendéglátóm.
- Szőrmók elrágta az Ethernet-kábelt. - szipogta az idősebb humanoid utód. A másik buzgón bólogatott. Vendéglátóm odament a ketrechez, és éles hangon szidni kezdte Szőrmókot, mintha legalábbis érdekelné, amit mondanak neki. Szőrmók füle botját sem mozdítva meredt előre. A többi humanoid továbbra is a dróttal babrált (őszintén nem értem, mit akartak még azzal a nyomorult kábellel), én pedig visszahúzódtam a vackomba, és vigyorogva néztem, ahogyan mindenki Szőrmókra dühös. Gonoszan kuncogtam egy kicsit, majd hátradőltem a kis székemben (beszereztem magamnak egy kis széket a humanoid kölykök régi babaházából), és megkönnyebbülést éreztem. Vagy nem is éppen megkönnyebbülést, hiszen az iszonyatos felelősség terhe még mindig törzsemre nehezedett, de valahogy akkor egy pillanat erejéig lehet, de teljesen megfeledkeztem róla. Pontosan szólva teljesen kiment a csúcsomból, és csak akkor jutott újra eszembe, amikor a humanoid utód megszólalt:
- Akkor most hogyan lesz internetünk? - kérdezte kétségbeesetten.
És én akkor megvilágosodtam. Az Ethernet-kábel nem csak egy hülye kábel a hülye gépükben. Az Ethernet-kábel nélkül nincs internetük. Igazából először én sem tudtam hinni magamnak, de el kellett ismernem: hálásnak kell lennem Szőrmóknak.
A végtelen ostobaságával, és azzal, hogy még mindig kajának nézi az egész világot, azt hiszem, megmentett.
Vetettem rá egy hálás pillantást (nem reagált persze), aztán tovább néztem, ahogy a humanoidok siratják a kis tervüket.
Megint előttük járok egy lépéssel...

Zöldségek, bízzatok a többi létforma ostobaságában! - Répa

Borzalmas fejlemények

Zöldségek, nagy gondban vagyok!
Az egyik humanoid utód éppen e-mailt ("elektronikus levél", vagy mi a frász. Ha a levelek virtuálisak, és ezáltal megmentik a fákat, akkor azt mondom, még nem is olyan nagy baj.) vár, éppen ezért amikor csak teheti, a számítógép előtt dekkol. Úgysem fog megérkezni, de ő azért még csillogó szemekkel ül, és másodpercenként belép a húszezer postafiókjának valamelyikére. Ja, mert nem emlékszik, melyik címet adta meg. Mit kell mondjak, ez több, mint szánalmas. Mostanában azon kaptam magamat, hogy a "szánalmas" kifejezést többször használom a humanoidokkal kapcsolatosan, mint bármely másik szót bármely másik kontextusban. Mit kell mondjak, nem hinném, hogy véletlen lenne. Úgy értem, nem direkt alakítom így, de oka az van. Nem nehéz kitalálni, hogy mi. Ez persze nem lényeges.
Mindenesetre gyanús, hogy a humanoid nem akarja elmondani, kitől várja azt az "elektronikus levelet". Csak ül, elmebeteg módjára kattintgat, és aztán szomorúan elújságolja a társainak, hogy még mindig nem érkezett meg a levele. Ők megértően bólogatnak, majd arról beszélnek, hogy nemsokára mindenképp meg kell majd érkeznie. Nekem persze semmiről sem beszélnek. Úgymond gyanúsan hallgatnak... Megérzésem szerint azért, mert éppen valami állami szervvel konzultálnak, felteszem a lázadásom ügyében. Oda kell figyelnem arra, hogy ne kerülhessen ki olyan információ a humanoidokhoz, ami veszélyeztethetné a küldetésemet, és a mi, közös missziónkat.
Pedig erős a gyanúm, hogy erről van szó. Ma délelőtt ugyanis, amikor szokásos, kedves haditerveimhez nyúltam, furcsa dologra lettem figyelmes. Esküdni mertem volna rá, hogy nem olyan sorrendben voltak a lapok, mint amilyenben eredetileg hagytam őket. Némelyik papír gyűrött volt, az egyik sarkában pedig a tinta egészen elmosódott. Persze azonnal összeállt a kép: a humanoidok beleolvastak a terveimbe!
Bevallom, ez elsőre képtelenségnek tűnt. Úgy értem, a humanoidok? Eh. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha is méltó ellenféllé válnak. Erre tessék... Ugyan megígértem magamnak, hogy nem becsülöm alá az ellenfeleimet, a humanoidok azonban mégis kifogtak rajtam. Én pedig hagytam! Legdrágább kincsemet, a terveimet nem rejtettem el eléggé, és most mindenük megadatott ahhoz, hogy egy lépéssel előttünk járjanak. Minden eddigi munkám semmissé lett. Mondanom sem kell, milyen tragikus, és fájdalmas veszteség ez. 
A humanoid egészen egy órával ezelőttig itt ült, én jószerivel hozzá sem tudtam férni a számítógépükhöz. Már amikor átadta, akkor is olyan gyanús volt... Olyan titokzatos...
Most éppen kikerült a begubózott állapotából, árubeszerzésre indulnak, vagy mi, ezért tudok írni.
A konklúzió, hogy csak egy értelmes döntés maradt. Ki kell iktatni a humanoidok internetét. Ez esetben a zöldséghálózattal kell majd folytatnom  blogolást egy darabig, de azt hiszem, előfizetek, ha ezzel elvágom őket a drágalátos kis haderejüktől. Ezzel az ötlettel meg is békéltem, viszont bármilyen furcsán is hangzik, akadályokba ütköztem.
Méghozzá egy igen kellemetlen ponton.
Tudom, hogy furcsa lesz, hiszen a humanoidológia professzora, a zöldségek nagykövete, egy intelligens, és nagyra törő csúcs csúcsfej vagyok, egyszóval az abszolút maximum, ami csak élőlényből kitelik (ez jóval több volt, mint egy szó, de rájöttem, hogy megérdemlem), és mégis egy ilyen apróságban ütközök meg...
Fogalmam sincs a humanoid technológiáról.
Próbálom megfejteni, igyekszem, de ötlete sincs, hogy honnan jön az internetük, az áramuk, vagy a szaguk, és ez azt jelenti, hogy bizony egyenes úton haladok a csúfos kudarc felé.
Ez van.
Lehet, hogy fel kell adnom.
Mindenesetre ki kell várnom a végét. Muszáj lesz. Úgy teszek, mintha mi sem történt volna. És csendben készülök a végre...
Hát ez a jussom? Legyek mártír a zöldségekért? Boldogan.
De egyelőre félek. És próbálom megfejteni ezeket a nyomorult drótokat, amin keresztül a humanoidok üzennek egymásnak... De úgy érezem, sohasem fog sikerülni. Legfeljebb csak akkor, ha majd túl késő.

Zöldségek, fel a fejjel! Borúra derű... Vagy nem. - Répa

Egy szebb jövő...

Csodálatos vízió tárult fel előttem álmomban.
Zöldségeket láttam; kicsiket, nagyokat, közepeseket, magkezdeményeket szökellni az utak szélén, és fonnyadó uborkákat láttam a kopár földön ülve. Zöldségek tömege menetelt előre; zellerek, céklák, megtermett padlizsánok, pufók paradicsomok, szépséges karalábék. Voltak köztük ifjabbak, és idősebbek. Borúsabbak és derűsebbek. De egyvalami közös volt bennük: egy célért meneteltek. Egyetlenegy, társadalmunkat összefogó cél hajtotta őket előre a messzeségbe. Voltak köztük csenevészek, voltak magasba törőek. Voltak, kiket meggyötörtté tett a hosszú gyaloglás, voltak, akik még nem szoktak hozzá a háborús körülményekhez. De még ők is elfojtották ellenérzésüket, és amilyen hangosan csak tudták, üvöltötték a messzeségnek, a nagy kopár tájnak:
Zöldség büszkeség!
Zöldség büszkeség!
Válasz nem érkezett, csak a visszhang hallatszott, ami visszaverődött a hegyszirtek alantas kőszikláiról. És ilyen módon, miképpen haladtak előre, a táj is velük zengte dicsőséges dalunkat...
Zöldség büszkeség!
Zöldség büszkeség!
Emelkedett pillanatok voltak mindezek. És ekkor megláttam magamat. Elől mentem. Csúcsomon korona, törzsemen palást. Fenséges volt, ahogyan a színarany korona csillogásában megtörtek a ragyogó nap sugarai, mintha az is az én uradalmam alá tartozna, és fényes, aranyos glóriát vonva személyem köré, ez a napsugár kísérne utamra, és vezetne előre a messzeségbe. A dicsőségbe...

Na mindegy, aztán felébredtem.
Meg kell mondjam, aludtam volna még egy picit. De a humanoidok felráztak, mondván ne üvöltözzem azt, hogy "zöldség büszkeség", mert a szomszédok meghallják, és akkor aztán magyarázkodhatnak. Ja, meg hogy ők is erre keltek fel. Pedig szívesen álmodtam volna tovább... Bármibe lefogadom, főleg jelen lelki állapotomban, hogy a győzedelmes menet végén megtaláltam volna a humanoidokat is láncra verve. Milyen szép is lett volna látni a meggyötört kis arcocskájukat...
De nem, most bezzeg hallgathatom a szokásos kis hülyeségeiket, hogy "Répa, miattad keltem fel", meg "Répa, muszáj ilyen gonosz dolgokat mondanod?", meg "Répa, ne hívj minket 'megátalkodott kis humanoid létformáknak', ez annyira degradáló!". Komolyan mondom, mint annak idején a katonai kiképzésen! Egy percig se csinálnám tovább, ha nem hinném, hogy az álmom, az a gyönyörűséges kép, ami elém tárult az éjszaka, valóban meg fog valósulni. Mert érzem, hogy meg tudjuk csinálni. Mi mind, mi zöldségek!

Előre, Zöldségek Serege egy szebb jövőbe! - Répa