Zöldségek, nagy gondban vagyok!
Az egyik humanoid utód éppen e-mailt ("elektronikus levél", vagy mi a frász. Ha a levelek virtuálisak, és ezáltal megmentik a fákat, akkor azt mondom, még nem is olyan nagy baj.) vár, éppen ezért amikor csak teheti, a számítógép előtt dekkol. Úgysem fog megérkezni, de ő azért még csillogó szemekkel ül, és másodpercenként belép a húszezer postafiókjának valamelyikére. Ja, mert nem emlékszik, melyik címet adta meg. Mit kell mondjak, ez több, mint szánalmas. Mostanában azon kaptam magamat, hogy a "szánalmas" kifejezést többször használom a humanoidokkal kapcsolatosan, mint bármely másik szót bármely másik kontextusban. Mit kell mondjak, nem hinném, hogy véletlen lenne. Úgy értem, nem direkt alakítom így, de oka az van. Nem nehéz kitalálni, hogy mi. Ez persze nem lényeges.
Mindenesetre gyanús, hogy a humanoid nem akarja elmondani, kitől várja azt az "elektronikus levelet". Csak ül, elmebeteg módjára kattintgat, és aztán szomorúan elújságolja a társainak, hogy még mindig nem érkezett meg a levele. Ők megértően bólogatnak, majd arról beszélnek, hogy nemsokára mindenképp meg kell majd érkeznie. Nekem persze semmiről sem beszélnek. Úgymond gyanúsan hallgatnak... Megérzésem szerint azért, mert éppen valami állami szervvel konzultálnak, felteszem a lázadásom ügyében. Oda kell figyelnem arra, hogy ne kerülhessen ki olyan információ a humanoidokhoz, ami veszélyeztethetné a küldetésemet, és a mi, közös missziónkat.
Pedig erős a gyanúm, hogy erről van szó. Ma délelőtt ugyanis, amikor szokásos, kedves haditerveimhez nyúltam, furcsa dologra lettem figyelmes. Esküdni mertem volna rá, hogy nem olyan sorrendben voltak a lapok, mint amilyenben eredetileg hagytam őket. Némelyik papír gyűrött volt, az egyik sarkában pedig a tinta egészen elmosódott. Persze azonnal összeállt a kép: a humanoidok beleolvastak a terveimbe!
Bevallom, ez elsőre képtelenségnek tűnt. Úgy értem, a humanoidok? Eh. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha is méltó ellenféllé válnak. Erre tessék... Ugyan megígértem magamnak, hogy nem becsülöm alá az ellenfeleimet, a humanoidok azonban mégis kifogtak rajtam. Én pedig hagytam! Legdrágább kincsemet, a terveimet nem rejtettem el eléggé, és most mindenük megadatott ahhoz, hogy egy lépéssel előttünk járjanak. Minden eddigi munkám semmissé lett. Mondanom sem kell, milyen tragikus, és fájdalmas veszteség ez.
A humanoid egészen egy órával ezelőttig itt ült, én jószerivel hozzá sem tudtam férni a számítógépükhöz. Már amikor átadta, akkor is olyan gyanús volt... Olyan titokzatos...
Most éppen kikerült a begubózott állapotából, árubeszerzésre indulnak, vagy mi, ezért tudok írni.
A konklúzió, hogy csak egy értelmes döntés maradt. Ki kell iktatni a humanoidok internetét. Ez esetben a zöldséghálózattal kell majd folytatnom blogolást egy darabig, de azt hiszem, előfizetek, ha ezzel elvágom őket a drágalátos kis haderejüktől. Ezzel az ötlettel meg is békéltem, viszont bármilyen furcsán is hangzik, akadályokba ütköztem.
Méghozzá egy igen kellemetlen ponton.
Tudom, hogy furcsa lesz, hiszen a humanoidológia professzora, a zöldségek nagykövete, egy intelligens, és nagyra törő csúcs csúcsfej vagyok, egyszóval az abszolút maximum, ami csak élőlényből kitelik (ez jóval több volt, mint egy szó, de rájöttem, hogy megérdemlem), és mégis egy ilyen apróságban ütközök meg...
Fogalmam sincs a humanoid technológiáról.
Próbálom megfejteni, igyekszem, de ötlete sincs, hogy honnan jön az internetük, az áramuk, vagy a szaguk, és ez azt jelenti, hogy bizony egyenes úton haladok a csúfos kudarc felé.
Ez van.
Lehet, hogy fel kell adnom.
Mindenesetre ki kell várnom a végét. Muszáj lesz. Úgy teszek, mintha mi sem történt volna. És csendben készülök a végre...
Hát ez a jussom? Legyek mártír a zöldségekért? Boldogan.
De egyelőre félek. És próbálom megfejteni ezeket a nyomorult drótokat, amin keresztül a humanoidok üzennek egymásnak... De úgy érezem, sohasem fog sikerülni. Legfeljebb csak akkor, ha majd túl késő.
Zöldségek, fel a fejjel! Borúra derű... Vagy nem. - Répa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése