Nos tehát elhatározásomhoz hűen este, amikor a humanoidok bamba tekintetét elfödte az álom, óvatosan kinyitottam az ablakukat, és óvatosan leereszkedtem.
Bevallom, küldetésem eddigi legfélelmetesebb, legkockázatosabb küldetését akartam véghez vinni. Hiszen az eddigiekkel ellentétben egyrészt teljesen önfejűen, kíváncsiságból cselekedtem. Azaz, és még leírnom is fáj a puszta tényt, minden logikát, és katonai iskolai tanulmányt elfeledve vágtam neki ennek a kockázatos, mondhatni őrült vállalkozásnak. Azt hiszem, a humanoidok megfertőztek az ostobaságukkal, vagy nem is tudom. Olyasmikkel hitegettem magamat, hogy fontos dolognak nézek utána, aminek bizonyára köze van a küldetéshez. De be kell vallanom nektek, Zöldségeknek, híveimnek, követőimnek, rajongóimnak, na szóval értitek, hogy valójában nem csak ez hajtott. És ez elborzaszt.
Amikor neki vágtam egyes egyedül az éjszakában egy idegen területem, tudtam, hogy veszélyben vagyok. De bátorságom még ezen percekben sem hagyott el. Nem rettenek meg a sötétben, még az ismeretlen tájtól sem rettegek meg; erre lettem kiképezve. Ez az életem. Az életem, amit ezen percekben félteni kezdtem... Ördögi paradoxon ez! Kifinomult látásomnak, szaglásomnak és tapintásomnak köszönhetően könnyedén el tudtam igazodni a gyér talajon, gondosan a ház régen vakolt, lepukkant falai mellett haladva próbáltam megtalálni a titkos átjárót, amin keresztül engem is berántottak a humanoid bázis alatt elterülő rejtélybe magába. Azt sem tudom, hogy néz ki a komplexum maga, sőt, néha meggyőzöm magamat arról, hogy csak álmodtam ezt a valószerűtlen, már-már az irrealitás határait feszegető, fordulatos történetet. Soha ilyen furcsa még nem történt velem. Bármilyen fájdalmas, ezt be kell látnom. Sőt, ha már így rám tört az őszinteségi roham (A kiszöldség sosem őszinte - Pedig hogy megtanították még a Magodában!), azt is el kell, ismernem, hogy felzaklattak az akkor történtek. Meglepetésszerűen ért a támadás, és bár mindenre felkészültnek tartottam magamat, most megingottam. Utálom, hogy folyamatosan kételkednem kell magamban, na meg lássuk be; általában nincs rá okom, de azt hiszem, ez is egy sikeres hadjárat része. Sőt, az is lehet, hogy a szövetség, amibe félig-meddig belekényszerítettek, félig-meddig pedig magam is szorgalmaztam volna, már amennyire az abszurd helyzet engedte, még hasznunkra válhat. Azonban a feltételekről fogalmam sincs, a másik félről mit sem tudok, és úgy összevetve, olyan szerencsétlenül tudatlannak érzem magam, hogy már kezdem átérezni, mit él át egy humanoid nap mint nap. Ha ez egy betegség lenne, én már a végső stádiumban járnék. Vajon a tudatlanság betegség? És ha igen, miért nem pusztulnak ki a humanoidok? Pedig milyen szép is lenne... Kacsónkat se kéne mozdítani...
Mondjuk akkor mi lenne a szórakozás?
No de hol is tartottam? A titkos bejáratot kerestem, és bevallom, egyre jobban kételkedni kezdtem. Hogy miben, azt én sem tudom, és nem is tudtam konkrétan, egyszerűen csak kételkedtem. Valami azt súgta, hogy ez így nem lesz jó.
- Ez így nem lesz jó. - szólalt meg egy érdes hang a hátam mögött, és összerezzentem. Fenébe, erre se készültem fel!
- De tudni akarom! - vágtam rá reflexszerűen, még csak meg sem néztem, kivel beszélek.
- Szövetséget kötöttél, Tarló Répa. - mondta a hang. - És a feltételekben benne van, hogy utasításig nem járhatsz utána a másik félnek. - ekkor fordultam meg. Aki mögöttem állt szőrös volt, tohonya és bamba, de láttam, hogy komolyan beszél.
- Miféle utasításig? - kérdeztem.
- Azt majd megtudod. - felelt Szőrmók. - Most mássz vissza, mert ha a humanoidok megneszelnek valamit, még bajok lehetnek!
Szót fogadtam neki, és visszamásztam. Kérdések kavarognak bennem. Ki ez a Szőrmók valójában? És miért szólt? Kik a megbízóim?
Zöldségek, kételkedjetek! - Répa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése