Izgalmas nap

A mai napom nem éppen úgy indult, ahogyan azt elterveztem. Reggel ráérősen felkeltem, kimásztam a vackomból, dobáltam Szőrmókot szotyival és apró kavicskákkal, amit a humanoid utódok még kisebb korukban gyűjtöttek, és azóta is találni egy párat a szekrények alatt, meredtem ki az ablakon szánalommal vegyes boldogsággal csodálva a humanoidok lakta táj sokszínűségét. Az elkorhadt növényeket, fásult fűcsomókat, a pucéran napozó szomszédot... Amikor utóbbit megláttam, ijedtemben kizuhantam az ablakon, és itt kezdődtek a bonyodalmak.
Még mielőtt feltápászkodhattam volna két erős kacsó megragadott, és elkezdett húzni, egyenesen be a humanoid bázis alá egy kis gödörbe, amit egy bokorral takartak el. Ügyes... Ügyeltek rá, hogy háttal álljak a kapunak, mielőtt még bevittek volna, bekötötték a szememet, tehát a továbbiakban semmit nem láttam. Csak rendkívül kifinomult hallásomnak köszönhetően tudtam kikövetkeztetni, hogy éppen hol vagyok. Egy helyiségen rángattak keresztül, amit magamban folyosóként azonosítottam. A padló csúszós lehetett, gyökértörzsemben ezt érzékeltem. Továbbá egy tompa puffanás és káromkodás; az egyik kísérőm eltaknyolt.
- A fene ebbe az új lambériába! - kiáltott.
- Pszt! - figyelmeztette egy másik. Nem tudtam, pontosan hányan vannak, minimum hárman, egyikük volt a káromkodó anyámasszonykatonája, külön, aki csendre intette, és mivel nem a hátam mögül hallottam a pisszenést, arra következtettem, hogy egy harmadik volt, aki vezetett engem. Miután végigvonszoltak a csúszós folyosón, betuszkoltak egy szobába, és leültettek egy sámlira. A legborzalmasabb az egészben az volt, hogy nem is tudtam, kiféle vagy miféle lények raboltak el. Ha kis nyápic humanoid lennék, tuti nagyon féltem volna. Úgy értem, ha az lennék...
De nem vagyok az.
Szóval nem féltem.
Annyira.
Valamennyire azonban mégis volt valami furcsa jellege az egész jelenetnek. Ott ültem a kis sámlin, bekötözött szemmel, ki tudja hol, ki tudja kikkel, és úgy éreztem, valami nem stimmel.
- Tarló Répa. - szólított meg egy nyers, határozott és érdes mély hang.
- Személyesen. - bólintottam. Ajtó csukódott. Azt hiszem, csak ketten maradtunk. Hallottam, ahogyan titokzatos elrablóm járkál körülöttem. Léptei visszhangzottak a padlón. Ezekből az aprócska hangfoszlányokból próbáltam leszűrni, hogy kivel vagy mivel is lehet dolgom, de nem jártam sikerrel. (persze nem azért, mert nem vagyok eléggé kvalifikált, vagy jó katona, csak ennyiből képtelenség kikövetkeztetni bármit is. - persze ha nagyon akartam volna, biztos sikerül)
- Mióta dolgozik Ön Hagymagyarország kormányának? - hangzott a kérdés.
- Megtagadom a választ. - feleltem határozottan. Minden kis zöldségnek szájába rágják vagy ezerszer; nem szabad semmilyen körülmények között sem információt kiadni az ellenségnek. Vagy valakiknek, akik megkötöznek, és elhurcolnak. Tulajdonképpen az "ellenség" egy igen tág fogalom...
- Megtagadja? - ismételte még mindig teljesen nyugodtan. De valahogy éreztem valamit a hangjában. Egy ki megingást, valamit, aminek talán ő sincs teljesen tudatában. Most jöhetett rá arra, hogy nem lesz egyszerű dolga. - Ön igen bátor. - felelte aztán némi gondolkodás után.
- Tudom. - mondtam. Szeretem, ha dicsérnek. - Képzelje, még az iskolában megkaptam a "Legbátrabb kiszöldség"-kitüntetést, ezt csak nagyon kevesen nyerik el... - kezdtem el mesélni. Ebbe nem mennék bele, körülbelül fél,. ha nem egy órán keresztül ecseteltem az érdemeimet, a mély hang tulajdonosa pedig csak sóhajtott egyet, leült, és hallgatott. Egész jól elcsevegtünk, csak az volt a fura, hogy végig be volt kötve a szemem. Úgy lett volna igazán vicces, ha ő se látott volna. Mondjuk az is lehet, hogy neki is be volt kötve, csak mivel be volt kötve a szemem, nem láthattam. Bárcsak ne lett volna bekötve a szemem, hogy lássam, be van-e kötve a szeme... Akkor viszont nekem nem lett volna bekötve, és megint nem lett volna vicces... Ez egy paradoxon. Azt hiszem, sose fogom megtudni a választ. Lényeg a lényeg, amikor végeztem, visszazökkentünk a megszokott "kihallgatós" ritmusba, ő pedig megköszörülte a torkát (vagy tudnám is, hogy mije van neki), majd tárgyilagosan azt mondta.
- Igencsak élveztem a beszélgetést, Répa - még szép, hogy élvezte. Lehet bárminemű velem való kooperációt igénylő tevékenységet nem élvezni? - de azt hiszem, kíváncsi vagy, hogy miért hoztunk el ide.
- Jé, tényleg, ezt még meg se beszéltük. - döbbentem rá. Valóban, mintha ezt az egy dolgot kihagytuk volna, pedig olyan jól elcsevegtünk. És csak a keresztnevemen szólított. "Répa". Pont, mint a haverok.
- Nem azért kellett bekötni a szemedet, mert ellenségesen viszonyulnánk hozzád. Csak nem tudjuk, hogy a beleegyezésedet adod-e. És az akciónk szükségességének érdekében jobb is lesz, ha szervezetünk mibenlétét homály fedi. - bólintottam. Kezdtem gyanítani, mire megy ki ez az egész.
- Azt akarod, hogy kössek szövetséget valakikkel, akik fel sem akarják fedni magukat? - kérdeztem. Szinte éreztem, hogy a fickó bólogat, majd amikor rájött, hogy nem látom, kijelentette.
- Igen.
- És miért lenne ez jó nekem? - kérdeztem. Van egy olyan sejtésem, hogy nem jött zavarba. Talán már számított is az ilyesfajta kérdéseimre, mert mintha betanulta volna a szöveget, úgy válaszolt.
- Mindkettőnknek kölcsönösen fontos az együttműködés. Mi ketten egy célért dolgozunk, és csak egymást segítve sikerülhet véghez vinni. Előbb-utóbb rákényszerülnénk a szövetségre, és én amondó vagyok, inkább előbb, míg el nem fajulnak a dolgok...
- Mire akarsz ezzel célozni? - kezdtem egyre inkább furcsállni a kialakult helyzetet.
- Sok mindent nem tudsz még Répa. - felelte titokzatosan az idegen. Szerintem már alig várta, hogy elmondhassa ezt a sort. Pont úgy hangzott, mintha valami ócska mozifilmből vette volna.
- És te mindent tudsz? - kérdeztem vissza gúnyosan.
- Többet. - kontrázott, és úgy éreztem, most nincs itt a vita helye. Tehát belenyugodva tudásom degradálásába, és elrablásomba úgy döntöttem, okos leszek (vagyok!), és várok, amíg folytatja. - De azt hiszem, azt te is belátod, hogy nincs oka ellenségeskedésnek. - jelentette ki.
- Valóban. - mondtam. Nem volt okom rá. És ők - legyenek bárkik is - túlerőben voltak. Ki tudja, hányan tanyáznak ott, közvetlenül a humanoidok bázisa alatt ebben a minden bizonnyal igen fejlett komplexumban, ahol ráadásul még a padló kicserélésére is van pénz. Azt hiszem, ilyen szövetségesek kellenek nekünk. Tehát tettem egy rizikós lépést, és belementem a szövetségbe. Tudom, hogy felelőtlen volt valaki olyanra bíznom magamat, akiről azt sem tudom, kicsoda, honnan tud rólam, és mit akar pontosan. De támogatást ígért. És ha nem támogat, én se tartozom neki semmivel. Azt hiszem, talán van értelme egy ilyen megállapodásnak. És még mindig fenn kell tartanom a lehetőséget, hogy az ismeretlenek értesülései pontosak, és valóban van valami, amit még nem tudok. De tudni fogom. Ha addig élek is.
A szememről a kötést csak akkor vették le, amikor visszaértünk a humanoid bázishoz. Mire hátranézhettem volna, elrablóim már eltűntek. olyan volt ez az utazás így visszatekintve, mintha csak álom lett volna. Zavartan felmásztam a szerencsére nyitott ablakba (buta-buta humanoidok), és visszamásztam a vackomba. Szőrmók csak bámult azokkal a nagy buta szemeivel, nem kérdezett semmit. Amilyen ostoba, talán fel se tűnt neki, hogy órákig távol voltam.

Néha vállalni kell a rizikót. Zöldségek, előre! - Répa