Elhivatottság

Az idősebb humanoid még mindig nem állt le nemlétező karrierje tervezgetésével, úgy tűnik, tényleg nagyon unja magát, amit nem is rejt véka alá; állítása szerint már visszavágyik a kiképzésre, ami egy humanoid diáktól nagy szó, mert még a fejlődésben lévő humanoidok is ugyanolyan lusták, tehetetlenek és labilisak, mint kifejlett társaik. Ennek megfelelően a humanoid kölyköt elfogta a láz, mint ahogyan az minden nyáron megtörténik vele, hogy na, ő aztán híres író lesz. Ez egy olyan kijelentés, amiről még a humanoidok is tudják, hogy hülyeség. Az "író" ugyanis az a foglalkozás, amit minden második humanoid űzni akar, mert gondolom azt hiszik, ez majd menni fog nekik. Persze nem megy, és szinte az összes ilyen próbálkozás csúfos kudarcot vall. Nem mintha nem imádnám nézni, ahogyan a buta kis egyed csúfos kudarcot vall, de akkor sem értem, mire jó ez neki. Ráadásul ilyen hülye tanácsokat is ad, hogy ha egyszavas, vagy angol nyelvű címeket adok a bejegyzéseimnek a blogon, sokkal művésziesebb lesz, meg hogy választhatnék valami új dizájnt, mert a rózsaszín, meg a madarak egyáltalán nem illenek az ördögi fizimiskámhoz, meg rakjak képeket a bejegyzéseim mellé, mert akkor sokkal színesebb lesz, és esetleg a hangulatomhoz illő jutyúb-videókat (jutyúb: virtuális képianyag-megosztó csatorna a humanoidoknál) is csatolhatnék, hogy a zöldségek jobban tudják, mi jár a fejemben. Mondtam neki, hogy a zöldségek amúgy is tudják, mi jár a fejemben, még akkor is, ha csak írok, mert nem olyan csökkent értelműek, mint az emberek. Ezen persze jól megsértődött, és elkezdett hisztizni, hogy "Répa, miért kell mindig ilyeneket mondanod?", meg hogy "Én csak segíteni akartam.". Ja, persze, majd pont egy humanoid segítsége kell majd nekem.
Jó, még mindig jobb lenne, mintha a humanoid barátnőjét ('barátnő': a kamaszkorú humanoidok az ún. 'barátnőknek' szokták elmondani, hogy a hímnemű egyedek mennyire "helyesek" (értsd: szexuálisan vonzóak), hogy aztán összenézve kuncoghassanak, amíg konfliktus nem kerekedik köztük, és egy életre ellenségekké válnak) hívná át, akkor ugyanis el kellett rejtőznöm, mert a vendéglátóm szerint egy beszélő répa nem tenne jó benyomást.
Én erre finoman jeleztem, hogy egy beszélő humanoid meg semmiképpen nem tesz jó benyomást, és inkább őket kéne elzárni valahova, de csak a bamba fejét csóválta, és közölte, hogy "Na erről van szó", és "Remélem, most már te is látod, miről beszélünk, amikor azt mondjuk, milyen gonosz vagy.".
Ja, mert ők normálisak. Eh. Nincs igazság ideát!
Szerencsére ez csak ihletet adott ahhoz, hogy többet elmélkedjek az invázióról, és ördögien nevetgéljek, szóval végül is jó volt, és Eperkét is dobáltam egy kicsit a humanoidok könyveivel, öröm volt nézni, ahogyan menekül.

Zöldségek, előre! - Répa

Elmélkedések

A humanoidok mozgóképszínházba mentek (legalábbis fejeseim szerint a 'mozi' ennek a rövidítése), ez a primitív szórakozási forma, erősen tudatmanipuláló hatású, a humanoidok azért szeretik, mert ez kirántja őket sanyarú életük sötét valóságából. Mondjuk megértem.
Még mindig sokat gondolok az invázióra, és rátok, Zöldségtársaim. A hazánkra, Hagymagyarországra, ahogyan lobogója alatt egyesül nemzetünk, és a himnuszunkra, amely olyan erőteljes, olyan intenzív, olyan csodálatos, hogy még a gondolatába is belebizsereg a gyökértörzsem. Talán csak elmém festi meg a gyönyörűséges emlékképeket, hogy még szebbek legyenek, de az biztos, hogy minden eddiginél jobban vágyódom haza. A zöldségek áldott földjén minden csillag fényesebben ragyog. Nincsenek primitív humanoidok, akik ostobaságukkal csak összekuszálják a szálakat, nincs lanyha dög a sarokban, nincsen idegesítő identitászavaros békeaktivista eper a nyakamon, csak Hagymagyarország tiszta, becsületes polgárai, akikkel a munkának, és szeretett országunknak élünk.
Itt mindenkinél értelmesebbnek és tökéletesebbnek érzem magam, ami persze így is van, de a zöldségek között, Tiköztetek valahogy minden olyan békés volt, gyönyörű és természetes. Amikor elkezdtem humanoidológiát tanulni, még nem is sejtettem, hogy ilyen vészesen primitív, bugyuta és értelmetlen lények tanulmányozásába fogok, és bár tanulmányaim minden percét élveztem, hiszen arról tanulhattam, amit a legjobban szeretek; a pusztításról, néha-néha elgondolkozom, hogy mi lett volna, ha más pályát választok.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok elégedett azzal, amit elértem, hiszen dr. Tarló Répa vagyok, a zöldséginvázió vezére, és büszke is vagyok erre a címre, büszke vagyok minden átélt pillanatra, büszke vagyok arra, amiért ennyit dolgoztam, és büszke vagyok minden leírt szóra is.
De a hazámba vágyódom, az enyéim közé.
És borzolja az idegeimet ez a Szövetség-dolog is, mert néha úgy érzem, csak szórakoznak velem, és rángatnak össze-vissza, amikor egy globális megmozdulás szervezője vagyok az Ég szerelmére is! Néha zavar, hogy itt nem tisztelnek annyira, mint ahogyan az kijárna nekem. Én márpedig igenis egy tisztelendő személy vagyok, egy fantasztikus zöldség, és sokkal többet érek, mint ezek a nyomik! Pff, pedig én sokkal jobb vagyok náluk.
MINDENKINÉL!

Répa a legjobb! - Répa
Oké, titeket is csipázlak, csak egy kicsit kiborultam, ugye megértitek, Zöldségtársaim?

Aktualitások a humanoidoknál

A humanoid média most a felsőoktatási felvételivel foglalkozik, érdekes volt számomra, hogy e tekintetben rendszerük hasonlít a miénkre. Azt leszámítva persze, hogy a humanoidoknál már nincs túlzottan nagy mozgás, miután kiderülnek a ponthatárok; őnekik még nem jutott eszükbe, hogy sokkal egyszerűbb úgy bekerülni, ha legyilkolják az előttük végzetteket, mint ahogyan mi azt szeretett hazánkban tesszük.
Az idősebb humanoid utód azért nyafog, hogy őt nem fogják majd felvenni, mert sikerült a legnehezebb szakokat érdeklődési céljául megválasztania. Mit mondjak, jellemző. Persze nem zavarja az önsajnálatban, hogy őneki még eddig durván két éve hátra van...
Egyre jobban hiányzik tanítómesterem, Zöld Bab bölcsessége, ha még velünk lenne, biztos lennék benne, hogy éleslátása még a humanoidok sötét bugyutaságát is elnyomná.
Nem mintha én nem lennék baromi okos, de néha kezdem úgy érezni, hogy még rendkívüli intellektusom sem elég ahhoz, hogy ellenálljak a humanoidok pusztító hülyeségének. Lehet, hogy az akció nem várt mellékhatása lesz mentális retardációm? Remélem nem. Kár lenne ezért a remek elmémért.

Zöldségek, legyetek erősek! - Répa

Helyzetjelentés a feldúlt bázisból

Nem, nem az ellenség dúlta fel, ahogyan azt gondolnátok, Zöldségtársaim. Ez a humanoidok legújabb baromsága, hogy nyár van, süt a nap, a béna humanoid borításukon keresztül távozik a folyasék a szervezetükből, és éppen ezért ez remek alkalom arra, hogy fogják, és nekiálljanak felújítani a bázist. Nos, a nagy felújítás körülbelül annyit takar, hogy az amúgy is fehér falat befestik fehérre, de a humanoidok szerint ez szükséges, hogy jobb életkörülményeket teremtsenek maguknak. Nos nem tudom, én személy szerint, ha humanoid lennék nem lenne kedvem a létezéshez, talán még a minőségi létezéshez sem, de amikor ezt elmondtam nekik, csak rosszallóan összenéztek, és azt mondták, jobban oda kéne figyelnem arra, amit Eperke mond, mert sokat tanulhatnék tőle.
Na persze. Én Eperkétől.
Szerintem meg Eperkének kéne jobban odafigyelnie, és ha szépen meglapul, esetleg megtanítom neki, hogyan kell elejteni egy bölényt csak a két kacsója használatával...

A Zöldségek dicsősége ragyogja be a horizontot! - Répa

Eperke balul elsült próbálkozásai - no. 2.

Eperke tényleg komolyan gondolta ezt a "Répa megjavítása"-projektet. Erre igazán csak akkor jöttem rá, amikor kora reggel - a szörnyes akció után ráadásul -arra keltem legszebb álmaimból (értsd: se Eperke, se Szőrmók, se humanoidok nem szerepeltek benne), hogy Eperke teljes pirospozsgás valójában tornyosodik felém. Miután abbahagytam a visítást, elmagyarázta, hogy a mai napot arra fogjuk szánni, hogy megtanuljam végre, mi a jó, és mi a rossz, mert szerinte én ezt nem tudom. Jeleztem neki, hogy tudom, mi a jó. Jó az, ami nekem jól esik, mint a gyilkolás, mások kínzása, és a gonoszul nevetés, rossz az, ami másnak esik jól.
Eperke nem békült ki egészen a definícióimmal, csak szomorú fejet vágott, és elszavalta, hogy a humanoidokkal beszéltek már erről, és szerintük nem a helyes értékrendszer szerint élek. Ekkor a csúcsomra húztam a takarót, és reméltem, a hülye kis zöldség/gyümölcs jó gyorsan abbahagyja.
Most komolyan, egy olyan zöldség akarjon megtanítani arra, mi jó és mi nem, aki valójában gyümölcs, csak zöldségnek képzeli magát?
A humanoidok szerint ez persze fantasztikus ötlet, és különben is; Eperke olyan jó hatással van rám. Szerintem ezeknek valami nagyon komoly baj van a fejével. Mindenesetre miután gyorsan lepattintottam Eperkét (bezártam a humanoid kölykök szekrényébe), a napom viszonylag kellemesen folytatódott; heverésztem, az invázióról gondolkodtam, és folytattam az Eperkeölő 1.1 tervezését is, már egész jól áll, alig várom, hogy megkapjam rá a szabadalmat, és végre kipróbálhassam.
Gyakran eszembe jut mesterem, Zöld Bab, és tudom, ha még élne, büszke lenne rám.

Zöldség-büszkeség! Zöldség-erő! - Répa

Nem a helyes értékrendszer szerint élek, na persze...

A szörny

Este, amikor a humanoidok zavart elméje már az R.E.M.-szakaszban leledzett, én még éberen kuksoltam, várva a megfelelő pillanatot az általam találó módon "Szörny-hadművelet"ként tituált bevetés megkezdésére. Biztos, ami biztos, Eperkét sem hagytam aludni.
Tudtam, hogy a mi szörnyünk éjfél után kezdett el hangoskodni, ebből arra következtettem, hogy éjjeli életmódot folytat, és napját akkor kezdheti igazán, amikor hörögni kezd, ezért hogy ereje teljében csípjem el, úgy döntöttem, az indulásra legmegfelelőbb pillanat éjfél előtt tíz perccel érkezik el.
Bevallom, kicsit izgultam. No nem, mintha ilyen gyenge, nyomi kis senki lennék, meg ilyenek, csak éppen annyira izgultam, amennyi jót tesz az akciónak. Az óralapon, amit a humanoid kölyköktől csórt zseblámpával világítottam meg, hogy tudjam, mikor is kell indulni, lassan vánszorgott az óramutató az indulás időpontja felé.
Eperke szépen pillogott rám szánalmas kis tekintetével, és értetlenül nézett. Szerencsétlen agyát megviselte az alvás hiánya, ezért még a szokásosnál is degeneráltabban viselkedett.
- Répa, miért kell nekem is veled mennem? - kérdezte nyomorult kis hangján.
- Mert a humanoidok azt mondták, hogy a szörny zöldséget eszik, és te reteknek képzeled magad, nem?
- Én retek vagyok. - jelentette ki Eperke, miközben kicsit még ki is húzta magát. Legalább büszke rá, hogy zöldség, még ha csak pufók fejében is az.
- Hát persze. - mormoltam. Szerencsére nem kellett sokat Eperke társaságában lennem, ugyanis nemsokára ütött az óra, és végre elindulhattunk a humanoidok pincéje felé.
Jeleztem Eperkének, aki kénytelen-kelletlen módon elindult utánam. Szerencsétlent csak úgy tudtam meggyőzni, hogy jöjjön velem szörnykajának, hogy megígértem neki, nem fogom a szörnyet a humanoidok bántására használni. Ezt természetesen nem fogom betartani, de amit Eperke nem tud, az nem fog fájni neki.
Óvatosan kimerészkedtünk a kis vackunkból, át a humanoidok folyosóján, egészen a bázis nyílászárójáig. Ezzel meggyűlt a bajom, ugyanis a bázis kapuja sokkalta súlyosabb, mint ahogyan én azt eleinte elképzeltem, Eperke meg nem akart segíteni, mert megsértődött valamin.
Viszont miután valahogy végre átjutottunk a kapun, és nem nyomott minket össze, már egész simán mentek a dolgok. A pincébe levezető lépcsőt gyorsan megtaláltuk, az ajtót meg ilyen bumszli humanoidokra kifejlesztett rácsos ajtó takarta, ezen könnyűszerrel átjutottunk.
Ekkor következett az a rész, amikor Eperke először tojta össze magát. Folyton azért rinyált, mert sötét van, és ő persze fél a sötétben. Jeleztem neki, hogy egy szörnyet megyünk megkeresni, a sötéttől kell a legkevésbé félnie.
Ekkor elbőgte magát.
Nem segített labilis kísérőm hangulatán az sem, hogy hangos hörgés vette kezdetét jelezve, hogy éjfélt ütött az óra. Ekkor éreztem először, hogy igazam van; a pincében minden sokkal hangosabb volt, valóban a szörny közelében jártunk tehát.
Eperke ekkor béna kis kacsóival elkezdett összevissza rángatni, mondván, hogy ő fél, és forduljunk vissza, és ő nem akar szörnykaja lenni.
Finoman jeleztem neki, hogy nem érdekel, mit akar, szörnyet fogni jöttünk, és haladjon csak szépen tovább a hang forrásának irányába, és akartam neki mégvalamit mondani, de ekkor megjelent maga a beszélgetés tárgya; a szörny.
Nos, maga a lény úgy nézett ki, mint egy hatalmasra nőtt virsli szőrrel borítva, ijesztő (úgy értem, félősöknek ijesztő, nem nekem) tekintettel, hatalmas fogakkal. Hosszra körülbelül mint három humanoid összerakva, ez tekergőzik a pincéjükben.
Eperke amikor meglátta, konkrétan sírva fakadt, én azonban bátran a szörny elé néztem, átkaroltam Eperkét, és bátran odalöktem a szörny elé.
- Őt edd meg, ne engem! - mondtam határozott hangon, a szörny pedig közelebb tekergőzött Eperkéhez, és hörgő hangján óvatosan megszólalt. Nem is tudtam, hogy a vadállat képes artikulálni.
- Ezt a kis aranyos teremtményt? Már miért enném meg? - kérdezte.
- Háát, nem tudom. Biztos finom.
- Nem, nem, nem fogom megenni, nem vagyok én olyan agresszív. - hörögte a szörny. - Pincepatkányokkal táplálkozom.
- Humanoidokkal? - kérdeztem reménykedve.
- Nem, én tisztességes szörny vagyok. - mondta. - feleségem van, és három gyerekem, nem terrorizálom a humanoidokat, mint némelyik szégyentelen társam. Borzalmas, hogy mindenki ilyen előítéletekből indul ki! - hörögte elszörnyedve, aztán mutatott képeket a családjáról; nagyon bájosak a gyerekei, kicsik, és szőrösek, de a maguk módján kedves volt foghíjas vigyoruk. A szörnyet mellesleg Alfrédnak hívják, és a feleségével is találkoztunk, mi több, teázni is meghívtak magukhoz!
Kicsit csalódott voltam, hogy nem eszik humanoidokat, de tulajdonképpen megértem. Elég kellemetlen lehet, hogy mindenki gonosz, hörgő vadállatnak hisz. Alfréd csak megpróbál érvényesülni szörnyként, és ebben azt hiszem, támogatnunk kell őt nekünk, zöldségeknek is, mivel ő is egy humanoidok által lenézett, de sokkal többre hivatott faj sarja. Több ilyen szörny kéne!

Zöldségek, akkor is felfalatom valakivel Eperkét! - Répa

Na de mégis mi rejtőzik a pincében?

Zöldségtársaim, nem mondhatnám, hogy a legjobb formámban vagyok most, ugyanis amikor este álomra hajtottam volna csúcsomat, furcsa tényező zavart meg ezen tevékenységben. Rémisztő hangokat hallottam, hörgést, üvöltést, mintha csak egy vadállat rejtőzne alattam. Először azt hittem csak Eperke evett valami rosszat, és ő készül telebűzölni kis otthonomat, amit persze most már ketten lakunk, mert hol máshol lehetne elszállásolni a szerencsétlen genetikai zsákutcát, ha nem nálam. De nem, Eperke már nyolckor elaludt (a kis nyomi, mi mást is várhatnék tőle?), és kacsóját szopva az igazak álmát aludta. Én pedig ottmaradtam a sötétben egyedül, rettegve a szörnyűséges hangoktól. Óvatosan kiosontam, hátha Szőrmók ad ki ijesztő hangokat, vagy valamelyik humanoid, de csakhamar rá kellett ébrednem; az egész bázis csendesen szunyókál, csak éppen én vagyok még ébren, hogy hallgassam ezeket a rémséges zajokat.
Na jó, már nem mintha megijedtem volna, vagy ilyenek, mert azért tudjátok, hogy én már nem egyszer tanúbizonyságot tettem azért már a bátorságomról, meg már nagyobb dolgokat is kiálltam, mint ez, szóval nem pont egy ilyen titokzatos hangtól fogok berosálni, de azért értitek... Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy zavaró volt, és úgy döntöttem, hogy a végére járok majd a dolgoknak. Szóval ültem továbbra is a vackomban, és hallgattam a tompa, artikulálatlan hörgést, ami semmilyen másik lény által kiadott hanghoz nem volt hasonlítható. Ez persze engem nem rettentett el, hiszen hangsúlyozom, nem vagyok beszari, meg ilyenek, meg amúgy is, ettől még a nem beszariak is megijedtek volna, de még annál is bátrabb vagyok. Még jó, mert másképp tényleg nagyon féltem volna.
Már ha ismernék félelmet.
Úgy döntöttem, feljegyzéseket készítek a hangokról. Fogtam tehát egy lapot, és mindent lejegyeztem rá, amit csak hallottam. A hörgések gyakoriságát, hosszát, és mindent, ami eszembe jutott még mindezekről.
Tudtam, hogy ez alapján okosabb leszek (persze én amúgy is nagyon okos vagyok), és messzemenő következtetéseket fogok tudni levonni.
És lám, milyen igazam lett! (mint mindig) Ugyanis valóban érdekes dolgot figyeltem meg; nagyjából éjfélkor hallhattam az első neszeket, és percre pontosan hajnali háromkor fejeződött be a hangzavar. Nem tudtam mire vélni ezt.
Még egy dologban biztos voltam.
A hang alulról szűrődött fel. És mivel a bázis alatt csak a komplexum pincéje van, egyértelmű, hogy odalent adta ki valami/vagy valaki ezeket a förtelmes hangokat.
Aztán eljött a reggel, és amikor kevés alvás után kikászálódtam, egyből a humanoidok ocsmány képének szegeztem a kérdést, ami egész este nyomasztott:
- Mégis mi lapul a pincétekben? - kérdeztem teljes komolysággal. Ők csak összenéztek, és furcsán pillogtak egymásra. Nem érthették a buta kis fejükkel, hogy komolyan kérdeztem. Persze, hogy is várhattam volna el tőlük.
- Nem tudom... Talán a biciklik, meg pár régi bútor, amit a lomtalanításig a pincében tartunk, és... - szavalta vendéglátóm, de szerintem nem értette a kérdést. Úgy tűnt, valóban fogalmuk sincs arról, mi lakozik odalent. Jó, mondjuk ezek ugyanazok a humanoidok, akik nem tudják, hogy egy komplett titkosügynökség van alattuk, szóval...
- Éjszaka különös hangokat hallottam kiszűrődni, és szinte biztos vagyok benne, hogy a pincéből jöttek.Tehát ideje lenne kitálalnotok, hogy mit rejtegettek!
- Ó, biztos a szörnyre gondolsz. - jegyezte meg vigyorogva az idősebb humanoid utód.
- Milyen szörnyre? - kérdeztem érdeklődve.
- Hát a szörnyre, ami a pincénkben lakik, és zöldségeket eszik. - folytatta a humanoid, de a mondat végén már elröhögte magát. Ördögi kacaj volt ez, mintha csak annak örülne, hogy egy szörny a vesztemre törne.
- Vagy a férjem horkolását hallottad... - mormolta fejét csóválva vendéglátóm.
- Én a szörnyre voksolok. - jelentettem ki teljes magabiztossággal.
Tehát van egy szörny odalent. Ez logikusnak tűnik. Persze sok mindent nem értek. Például, hogy a humanoidok miért mondták meg nekem ilyen könnyedén, hogy a szörny létezik, ha eddig soha egy szót nem szóltak róla. Esetleg egy titkos fegyverük? meg akarnak félemlíteni? Annyi a kérdés, és kevés a válasz. Vagy a szörny nem is az ő alkalmazásukban áll, hanem valaki máséban? Mi van, ha a szörny kapcsolatban áll magával a Szövetséggel is?
Úgy döntöttem, hogy a sok kérdésre csak egyvalaki tudhatja a választ, mégpedig az a szőrgolyó, aki aktuálisan most is ott poshad a ketrecében, és várja, hogy a humanoidok elemózsiát szórjanak be neki, vagy kiengedjék, hogy ezúttal ne az almán terüljön szét, mint egy adag sületlen palacsintatészta, hanem változatosan valahol a bázis egy másik részében.
Tehát összeszedtem egy pár kavicsot (a humanoidok szerint a kavics dekoratív, ezért minden hülye helyre raknak kavicsokat; legnagyobb örömömre), és odaálltam Szőrmók büdös kis lakhelye elé, és dobálni kezdtem, hogy forduljon már ide felém.
Amikor végre rám emelte bamba tekintetét, rögtön belekezdtem a mondókámba;
- Hé, Szőrmók, mit tudsz te a szörnyről, aki a pincében lakik?
- Mi bajod van, Répa? - kérdezett vissza Szőrmók kelletlenül.
- Van valami köze a Szövetséghez? - kérdeztem meg egy árnyalattal halkabban. Nem tudtam ugyanis, hogy Eperke mennyit tud, éppen ezért ha valami olyasmit emlegetek, mint a Szövetség, vigyáznom kell.
- Talán igen, talán nem. - felelt Szőrmók, majd másik oldalára fordult, méretes farával szignálva nekem, mennyire is érdeklem per pillanat.
Persze értettem én a célzást, és az igazság az, hogy nekem sem kellett több Szőrmók társaságából. Viszont egyvalamit elhatároztam; ma este lemegyek a pincébe, és megnézem magamnak ezt a szörnyet.

De most megyek, és alszom egyet.
Utána viszont rögtön nekiállok a tervnek.

Zöldségek, a rostjaimban érzem a győzelem édes ízét! - Répa

Eperke balul elsült próbálkozásai - no. 1.

Eperke a minap kijelentette, hogy "jó útra fog téríteni engem". Azt mondta, hogy megfigyelte az utóbbi időkben a viselkedésemet, és szerinte erőszakosabb vagyok, mint kéne. És hogy ha megtapasztalom, milyen jó dolog is jónak lenni, már másra sem fogok vágyni. Hát persze... Miután kiröhögtem, rávágta, hogy pedig ez így van, és meg fogom látni, milyen fantasztikus dolog is ha (és most szó szerint idézek tőle, hogy lássátok, milyen hülyeséget is mondott) "átjárja a gyökértörzsedet a jóság". Itt már annyira röhögtem, hogy lefordultam az asztalról, amire felmásztam előle.
Ekkor kijelentette, hogy márpedig ő hiszi, hogy bennem is lakozik jóság, és el is fogja érni, hogy kibújjon belőlem. Nem akartam mondani neki, hogy ha normális zöldség lenne, mint aminek képzeli magát, akkor nem lennének ilyen hülye gondolatai. A humanoidoknak bezzeg tetszett Eperke kezdeményezése, és azt mondják neki, magyarázza el nekem, hogy nem kell mindenkit lemészárolni ahhoz, hogy jól érezzem magamat.
Komolyan, úgy érzem, egy csomó hülyével vagyok itt összezárva! Szerintük miről szól az invázió, ha nem arról, hogy mindenkit lemészároljak, akit csak érek? Most jól el is rejtettem a terveimet Eperke-elől, nehogy megtalálja, és elkezdje a szokásos szövegelését arról, hogy ez "mennyire erőszakos", meg ilyen hülyeségeket kérdezzen, hogy "Nem fog ez fájni a humanoidoknak?", és amikor rávágom, hogy ez a lényeg, sírva elmeneküljön a sarokba, és szomorúan meredjen maga elé. Félreértés ne essék, élvezem, hogy megbánthatom Eperkét, de komolyan idegesít a folyamatos körülményeskedése. Ó, és egyúttal elkezdtem dolgozni az Eperkeölő 1.1. prototípusán, ez egy speciálisan Eperke likvidálására kifejlesztett eszköz lesz. Tulajdonképpen bánom, hogy erre pazarolom az energiáimat, amikor a humanoidok eltávolításán kéne dolgoznom, de a szükség törvényt bont (régi kedvenc mesterem, Zöld Bab is mindig ezt mondta). És be kell vallanom, furcsán jólesik elképzelni, hogy likvidálom Eperkét.
Tényleg senkire nem számíthatok, mintha mindenki összeesküdött volna ellenem! Szőrmók szerint hallgatnom kellene Eperkére, ezt is csak azután nyögte ki, miután vagy egy fél órán át dobáltam kavicsokkal, hogy reagáljon végre. Pedig amikor a zöldség az ősellenségéhez (na jó, az egyik ősellenségéhez) megy véleményt kérni, azt jelzi, hogy tényleg a rostösszeroppanás szélén áll...
Jó, ezt nem úgy értem, hogy egy ilyen retek/eper-nyomi tényleg ki tudna készíteni, úgy értem, engem aztán kemény fából faragtak, nem török meg semmi esetre sem, de bosszant a folytonos pozitív energiáival, meg a hülye kedvességével.
Zöld Bab tanítóm azt mondaná, a legjobb az lenne, ha megpróbálnám hasznomra fordítani Eperke viselkedését úgy, hogy közben akár tudtán kívül is, de nekem kedvezzen. Most éppen egy ilyen praktikán töröm a fejemet. És ebből a szempontból a "kedvesség-leckéi", amikre szerinte (és a humanoidok szerint, akik most úgy érzik, mérvadó a véleményük) szükségem lesz, és később még én fogom meghálálni (ezt a hülyeséget!), esetleg valóban a hasznomra válhatnak, persze nem olyan értelemben, ahogyan ez a gyümölcs (ki kell mondani!) hiszi.
Ez energiát ad. Nem ilyen hülye eperkés energiát, hanem normálisat.

Köszönöm, Zöld Bab! - Répa

Az az idióta nyaralás

Eperke most megpróbálja rávenni a humanoidokat, hogy vigyenek engem is magukkal a hülye nyaralásukra. Elmagyarázom, miről szól egy nyaralás:
Van ugye a bázis, a humanoidok alapvető lakhelye. itt élik kis szerencsétlen életüket, de persze túl nehéz dolog egy helyen megmaradniuk (ez még kapóra is jöhet az inváziónál, egyszerűen megőrülnek a bezártságtól), és akkor születnek a nagy ötletek, hogy el kéne menniük valahova máshova, mert attól olyan fene jól "ki fognak kapcsolódni".
Kikapcsolódnak, tetszik ez a szó. Elképzelem, ahogyan a humanoidok elmennek valahova, megnyomnak rajtuk egy gombot, és egyszerűen csak kikapcsolódnak. Mondjuk nem értem, hogy miért kell ehhez olyan messzire menniük. Akár az is lehet, hogy félnek tőlem, hogy amik ők kikapcsolódva lesznek, addig valami rosszat teszek? Mondjuk ez abszolút jogos...
Ami még furcsa, hogy semmilyen feljegyzés nincs arról, hogy a humanoidokon kapcsológomb lenne, vagy hogy bármilyen módon ki tudnának lépni elméjük sötétjéből. A fülesem arra tippel, hogy valami metaforikus értelemben kapcsolják ki magukat, és nem kell komolyan venni. A humanoidok gyorsan kifáradó lények, és rengeteget költenek a jólétük fenntartására. Az igazán fontos dolgok, mint mondjuk a fegyverkezés helyett.
Idióták.

Zöldségek, fegyverkezzetek! - Répa

Összezárva a humanoidokkal

Hazaérkezett az idősebb utód, és ez persze azt is jelentette, hogy a béna útjáról szóló még bénább beszámolóját kell hallgatnom. A humanoidok üveges tekintettel figyelik az elmosódott, gyenge fotográfiákat, amiket készített, és arról sopánkodnak, hogy de jó is lenne, ha ők is ott lettek volna. Megszemlélhették volna a béna épületeket, amit amúgy is láttak a képen, meg jelentéktelenebbeknek érezhették volna magukat, mint úgy általában véve a hatalmas kőtornyok mellett, és ez nekik valamiért jó.
Sosem fogom megérteni őket, de egyre távolabb és távolabb kerülök ennek még a reményétől is. Most mennek megint valahova máshova, mert hogy a nyár arra való, hogy kifújják magukat az egész éves semmittevés után, és a tűző napon, ahelyett, hogy szépen megdöglenének, víz partján koktélt szürcsölgetve elmélkedjenek a kis fene szerencsétlen életükön.
A hülye Eperkét is akarják vinni magukkal, mivel ő olyan 'cuki', meg olyan segítőkész, és a nyomi humanoid bőröndjét is segített kipakolni, és hú de fantasztikus. Engem persze nem akarnak magukkal vinni, mert szerintük én gonosz vagyok és utálatos. Na persze.
Nem is akarnék velük menni.

Nem adom fel! - Répa