A humanoidok életéről

Sajnos rossz napok járnak errefelé... Az idősebb humanoid utódnak valamiért szüneteltetik a kiképzése, amikor megkérdeztem tőle, ez mit is takar pontosan, annyit válaszolt: "síszünet".
Persze nekem kapásból gyanús volt a dolog, ezért gyorsan utána is jártam mit is jelent a "sí" nevű eszköz... Úgy tűnik, több részből álló eszköz. Rendkívül összetett és komplikált a szerkezete. Először is adott két műanyag nyúlvány, amiket a humanoidok az alsó végtagjaikra erősítenek. Egyrészt a gyorsabb előrehaladást szolgálja, másrészt pedig mindennél gyorsabban el tud dönteni bármely az útjába akadó zöldséget... És igen, ennél e résznél akadt fel nekem is a szemem. Mintha ez a harcászati eszközt direkt nekünk tervezték volna! Vajon létezik, hogy a humanoidok ilyen tudatosan készültek a mi kis akciónkra? Görcsbe rándul a gyökértörzsem, hacsak arra gondolok, hogy a humanoidok egy lépéssel előttünk járhatnak... Hiszen az megengedhetetlen az akció szempontjából! Az a teljes kudarchoz vezethet...
Ennek a sí nevű eszköznek a másik tartozékáról nem is beszéltem még. Egy-egy műanyag bot, szúrós véggel, mintha direkt a támadó zöldségek felnyársalására találták volna ki! Ijesztő... És az is a tézisemben erősít meg, hogy most, pont most, a humanoid kiképző egységben szünetet adtak ki, hogy gyakorolni tudjanak ezen a fegyveren. Talán nem csak mi zöldségek, hanem az emberek is érzik a közelgő összecsapást?
Ráadásul az is gyanús volt, hogy az idősebb humanoid utód végig otthon volt ezalatt a "síszünet" alatt. Lehet, hogy őt szándékosan nem rendelték ki gyakorlatra, hogy a megfigyelésemmel foglalkozzon? Lehet, sőt, majdnem biztos...
Vajon mennyit tudnak a humanoidok?
Mindenesetre ez az idősebb humanoid utód gyanús nekem... Most is olyan szúrós tekintetet mereszt rám, ahogyan e sorokat gépelem... Sosem tudhatom, hogy nem jár-e egy lépéssel előttem. Úgy érzem, sosem vagyok biztonságban. Főleg most nem. A humanoid utód elvonult a vackába... Belegondolni se merek, hogy mire készülhet, csak nem a... Nem, az nem lehet.
Muszáj kivernem a negatív gondolataimat, az elvileg nem tesz jót a rostjaimnak. És a sérült katona csak akadály, használhatatlan. Ezért most megpróbálok szépen megnyugodni... Mondjuk nehéz, tudva, hogy az ellenség itt cirkál körülöttem...
Olyan, mintha hadifogságban lennék, csak éppen önkéntesen vetettem magamat az ellenség karjaiba. Ez pedig egyenlő az öngyilkossággal.
Lehet, hogy ezt teszem most éppen? Vagy lehet, hogy ez is része a tervnek? Lehet, hogy anélkül, hogy felfogtam volna, hogy milyen veszélyekkel jár, önként belementem a saját vesztembe? Ki tudja, milyen haderő lehet a humanoidok birtokában.
De mégis, ahogy végignézek a bugyuta ábrázatukon, az idétlen ruházatukon, és ahogyan kifigyelem a primitív szokásaikat... Úgy érzem, van remény!
Ekkor újabb terv fogant meg a fejemben... Lehetséges, hogy nem csak bosszút állunk a zöldségtársainkért, de még talán el is foglalhatjuk a humanoidokat? Milyen szép is lenne átvenni az uralmat az emberiség fölött... És érzem, hogy sikerülhet is.

Ti is érzitek, Zöldségtársak? - Répa

Kételyek

Tegnap volt egy nagyon bizarr álmom. Az egész humanoid-família benne volt, és késekkel közelítettek felém. Úgy féltem, mint még soha... Ami érthető is, mert hát nagyon bátor vagyok. de ott és akkor bevallom, féltem. Egy sötét szobában voltam, sehol egy ajtó, mögöttem egy fekete fal, amit nem láttam, de éreztem. És humanoidok közeledtek felém a szélrózsa minden irányából. Konyhakést fogott mindegyikük, és közben ezt kántálták: "Mész a levesbe! Mész a levesbe!" Én meg csak álltam. Elfuthattam volna, de szó szerint a földbe gyökereztem. Ők meg egyre csak közelítettek felém, egyre hangosabb volt a kántálás, egyre ijesztőbb a tekintetük, és akkor... Akkor felébredtem.
Hallottam már ilyesmiről. Hogy a katonákat, miután hazatérnek a frontról, hosszú évekig rémálmok gyötrik mindazok miatt a szörnyűségek miatt, amiket át kellett élniük. Nagyapám, aki maga is részt vett a nagy spárgai csatában, rendszeresen beszámolt ezzel kapcsolatos rémálmairól. De úgy érzem, az én helyzetem egy egészen kicsinykét talán más. Én most vagyok a fronton. Most kell cselekednem. Még csak azt se mondhatom, hogy nem gyilkolásra terem a zöldség. De ez most más... Talán mert nem csak támadó lehetek, hanem préda is? Talán veszélyesebbek a humanoidok, mint hittem? Milyen szörnyűségek leselkednek még rám? És vajon ez a küldetés az egész életemre kihatással lesz? Nem csak abban, hogy persze ünnepelt hős leszek, és megírják a nevemet majd a történelemkönyvek, amit el is várok, hanem a lelkemet is megviseli? Eh, nehezebb felszabadító hősnek lenni, mint ahogyan azt írják...

Azért kérem azt a helyet a történelemkönyvekben! - Répa

Találkozás egy régi kedves ismerőssel

Ma olyan boldog vagyok! Egyrészt, mert sikerült befognom a humanoidok tévéjén egy zöldség-csatornát a GZH-t, és most folyton azt nézem, míg a humanoidok távol vannak. Másrészt pedig, szeretett régi jó barátom, Kovács Karfiol végre válaszolt a levelemre! A következőket írta:

Csá Répa-haver!
Rég dumáltunk. Igen, mennek a dolgaim mostanában, mint a karikacsapás. Van egy jól fizető állásom, és a környéken élő humanoidok se kavarnak sok vizet. Szóval elvagyok, kösz a kérdést.
Komolyan te vagy az invázió vezére?! XD Susogták már, hogy szerveződik valami, de nem gondoltam, hogy ilyen ütemben. Mondjuk ide nem jut el valami sok hír... Na mind1, akkor sok sikert! Majd valamikor összefutunk. ;)
KarfiLOL

Izgatott vagyok. Karfival már a Magnázium óta nem láttuk egymást, pedig legjobb barátok voltunk. Mi dugtuk bele mindig a kis szerencsétlen palánták fejét a komposztálóedénybe... Régi szép idők! Azután Karfi kiköltözött valahova az emberekhez, és azóta nem hallottam felőle. És igen, amikor első látogatásomat tettem a humanoidoknál, felmerült bennem, hogy talán azért nem, mert... De erre még gondolni is rossz. És szerencsére Karfi úgy tűnik, még mindig él, és elvan a maga módján. Ennek örülök. Próbáltam vele valamilyen találkozót megszervezni, de igazából nem tudom, pontosan hol lakik. Az is lehet, hogy nagyon messze innen, és egyedül a humanoid befogadóim segítségével kereshetném föl. Amihez nem biztos, hogy asszisztálnának... És még mindig nem bízom meg teljesen bennük. Oké, tudnak a tervről, de ettől még nem akarom, hogy minden részletéről értesüljenek. A terv pont annyiban merül ki, hogy csupán körvonalaiban tudják, mit tervezek, de ne járjanak egy lépéssel előttem...
Szóval egyelőre próbálom újra elérni Karfit, és rábeszélni, hogy esetleg ő jöjjön el hozzám. Jó lenne már látni.
Karfi, ha olvasol, akkor jelentkezz mihamarabb!
Addig is:

Zöldségek, előre! - Répa

Zöldségek, fegyverbe!

Szeretném ezúton is felhívni a zöldségtársak figyelmét, hogy az inváziót csak úgy tudjuk véghez vinni, ha katonák is mögöttem állnak! Éppen ezért szeretném minden zöldségnek a padlizsánon át a borsóig megüzenni, hogy készítsétek elő a sufniban tárolt gépfegyvereiteket, és az elfojtott agressziótokat, és állajtok hadi rendbe! 

Zöldség hatalom! Zöldség hatalom! - Répa

Szőrmók, ez az aljas dög

Ez a hülye Szőrmók már megint provokált! A humanoidok épp hogy kitették a lábukat az ajtón, és én indultam kifelé, egyszer csak megéreztem Szőrmók jeges tekintetét magamon. Óvatosan megfordultam, és farkasszemet néztem azzal a rettenetes állattal.
- Hé, Répa! - szólt nekem. Én nem igazán akartam tudomást venni a létezéséről, de hát sajnos nem én döntök efelől. Legszívesebben behajítanám ezt az állatot négy-öt feldühödött zeller közé, hogy intézzék el egymás között. De nincs mit tenni... Sajnos a küldetésemnek ugyanúgy része lett az, hogy vele kell itt lennem, mint ahogyan az része volt, hogy itt kell lennem.
- Mit akarsz? - válaszoltam kellően élesen. Büszke voltam magamra. Szőrmók persze nem látszott meginogni. Természetesen sokéves tapasztalataim során megjegyeztem, hogy az arc és a gondolatok nem mindig állnak összhangban.
- Ha azt hiszed, hogy kisajátíthatod magadnak a humanoidok területét, tévedsz. - közölte nyersen. Én olyan megvetően tekintettem rá, amilyen megvetően csak tudtam.
- Ha azt hiszed, figyelembe veszem, amit mondasz, tévedsz. - vágtam vissza. Aztán nyersen, ahogyan azt kell, helyben hagytam. Hadd főjön a saját levében! Mint ahogyan szerencsétlen zöldségtársaimmal teszik... Mindig elérzékenyülök, hacsak erre gondolok. de azt hiszem, itt az érzékenységnek nincs helye. Kőkemény hadi stratégia, amiről itt szó van.
És ahhoz hűen, hogy még mindig a küldetésem a fő cél, elkezdtem toborozni a sereget. Igen, a sereget, amivel majd a humanoidok ellen vonulunk. Valahányszor erre gondolok, mindig elönt a győzelem érzése... És ez az érzés remek!
Először is értesíteni akartam egy nagyon kedves, régi barátomat. Megkérdeztem hát az egyik humanoid utódot, hogy itt, az ő hazájukban hogyan is szokás megkeresni valakit.
"Ott a Facebook" - vetette oda. Én először nem nagyon értettem, mit akar. Aztán megmutatta nekem...
Meg kell mondjam, zseniális! A humanoidok kreáltak maguknak egy internetes nyilvántartást, amibe bárkit beütsz, percek alatt személyes információkat tudhatsz meg róla, és még zaklathatod is! Azt hiszem, ennél fantasztikusabbat nem is lehet kitalálni! Mondanom sem kell, el voltam ragadtatva. Csak beütöttük a barátom nevét, és máris kiadta őt, az összes róla fellelhető fényképet, hobbijait, kedvenc együttesét, meg néhány vicces kis szösszenetet, amit az elmúlt napokban olvasgathatott. Gondolom, hogy a perverz humanoidok milyen kellemesen elböngészgethetnek ezek között... És persze az e-mail címét is megtaláltam, ezért tudtam neki üzenetet küldeni. Összességében örült a lelkem, mert végre úgy éreztem, előre lépés történt.
Utána teljesen boldogan másztam vissza a kis vackomba.
Szőrmók végig megvetően nézett. Egyszer írtam már, mennyire félelmetes is ez a dög. Tehát csak magamat tudom ismételni. Ma rémálmomban is ő kísértett! Azt  álmodtam, hogy benne vagyok egy nagy leveses fazékban, és egyszer csak a sötétségben meglátom ezt a félelmetes szempárt. Aztán egyre közelebbről és közelebbről látom a nyulat felém közeledni, egyre inkább sarokba szorítva érzem magam, és akkor... Akkor ébredtem fel. És rögtön megláttam, hogy engem bámul. Nem lehet, hogy kezdek egy kicsit paranoiás lenni?

Remegve, de nem letörten - Répa

Segítség!

Most nem tudok sokat írni... A humanoidok otthon maradtak, és most az egész napot tölthetem velük. Mondhatom, remek, pont olyan unalmasak, mint amilyennek gondoltam őket. Már alig várom, hogy holnap újra dolgozniuk kelljen, és én megint egyedül legyek...

Valaki mentsen meg! - Répa

Nem vagyok egyedül

A mai nap teljesen átlagosan indult. Megvártam, amíg vendéglátóim végre-valahára elvergődnek, majd pedig szépen kikászálódtam a lakhelyemről, és tévéztem. Tulajdonképpen, amikor nem azt a csatornát nézik, amin az a Jamie Oliver magyaráz, egész szórakoztató kis műsorok vannak. Ami a rossz hír, hogy rájöttek, hogy elcsakliztam a késeiket, szóval most lehet, hogy megrendült az épülő bizalmuk. Bennem nem rendül meg semmi, mert nem bízom bennük. És azt hiszem, így is jó. Felkészült vagyok mindenre, még a legrosszabbra is. Sőt, főleg a legrosszabbra. De nem mondanám, hogy rettegek. Sőt, kifejezetten kellemesen elvagyok itt. Meleg van, megy a tévé, az ablak alatt három humanoid utód visítozik, de még ez sem érdekel különösebben. Kezdem élvezni az ittlétemet. És azt hiszem, ehhez hozzá is kell szoknom, mert ki tudja, meddig maradok még itt...
Ezeket a gondolatokat dédelgetve csúcsomban tettem meg szokásos biztonsági körömet a humanoidok bázisán, amikor egyszer csak valaki tekintetét kezdtem érezni magamon... Óvatosan hátrafordultam, és amikor megláttam, ki áll a hátam mögött, egy pillanatra összerezzentem. De csak egy pillanatra! és amúgy sem volt olyan nagy ijedtség, csak... Hagyjuk, nem téma. Egy hatalmas, szőrpamacs nézett felém. Szemei, mint a pokol katlanja. Fülei hatalmasak. Szőre fehér. Szeme alatt fekete folt jelzi, hogy hadviselt.
Ez az én szerencsém. Amikor azt hiszem, kicseleztem az ellenfelemet, színre lép egy másik.
- Ki vagy te? - kérdezte a szőrpamacs tárgyilagosan. Reszelős hangja rémesebb volt, mint amilyet  elképzeltem neki, ugyanakkor tiszteletet parancsoló.
- Tarló Répa vagyok. - olyan bátran válaszoltam, hogy még magamat is megleptem vele. - És te ki vagy?
- A nevem Tódor. - felelte a szőrpamacs, akit nyúlként azonosítottam be. - Mit keresel a területemen?
- A te területeden? - felnevettem. - Ide figyelj, te kis szőrpamacs, örülj, hogy megtűrlek még!
- Hogy férkőztél a humanoidok bizalmába? - kérdezte Tódor. Félelmetes volt, de ekkor már elhittem, hogy kifoghatok rajta. Hiszen ez csak egy nyúl! Mi nyulat eszünk reggelire! (enyhe túlzással, nyulat csak néha fogyasztok, a kedvenc reggelim a túzok, vagy a vesepecsenye)
- Őszinteséggel. - feleltem, aztán arrébb álltam.
Amikor megérkeztek humanoidék, rögtön letérdeltek a ketrece mellé, és gügyögni kezdtek. Hogy nyuszi így, meg nyuszi úgy.  Megsimogatták a bolyhos buksiját, ő pedig azt tetette, hogy rájuk figyel. Ugyanakkor vérmes ábrázatával megvető pillantásokat vetett felém. Éreztem, hogy felmér. Éreztem a belőle áradó ellenszenvet, de nem tudtam, mit is gondol valójában. És azt sem tudtam, hogyan győzhetem le. Ha azt csinálnám, amit mi zöldségek szoktunk az állatokkal, akkor elveszteném a humanoidok bizalmát. Örökre. Így is vékony jégen táncolok. Tehát nem, a hagyományos út nem jöhet szóba... Talán ő is tudja ezt. Talán érzi, hogy előnyben van.
Persze tudtam, hogy ezzel még nem ért véget a nyúllal való ismeretségem. Az rémített meg, hogy nem ehetem meg? Én se tudtam őszintén. Azt viszont biztosan tudom, hogy egy ellenséggel többre kell vigyázni a küldetésem során. Ki tudja, hogy mit forgathat szőrös kis koponyájában ez az elvetemült állat?
Van egy olyan érzésem, hogy most is engem figyel... De nem merek hátranézni.

Igyekszem kitartani - Répa

Pár feljegyzés a humanoid kultúráról

Jó hír! Egyelőre még minden békésnek tűnik. Kényelmesen berendezkedtem. Lett egy saját lakrészem. Egy régi ágy, amiben a humanoid utódok egy őket mintázó kisebb babát raktak még régen. Műanyagból van, meg hát nem a legkényelmesebb, de azt mondták, ez a műanyag humanoid figurának (ők babának hívják), ez - idézem - "Tök mindegy". Bizony! Nem csak bizarr műanyag másaikat bálványozzák, de még szlengszónak is használják némelyik zöldség nevét! Bizarr egy figurák ezek...
Vajon van olyan szleng is, hogy "Ez répa."? Azért bevallom, egy kicsit hízelgő lenne...
Ja, meg még kaptam olvasólámpát, és egy kis bilit. Ennek kapcsán kiderült egy vicces dolog: ők a mi végtermékünket "répalének" hívják, sőt, még forgalmazzák is! Ez borzalmas, de azért nem bírok nem mosolyogni a gondolaton, hogy a sok bamba humanoid literszámra vedeli, és fogalma sincs, mit is iszik valójában...
Azt ígértem, most a kultúrájukról fogok egy pár jegyzetet megosztani veletek. Egyedül maradtam tehát, és mivel a terepszemlét már meglehetősen alaposan elvégeztem,  ezért megnéztem, mivel is szórakoztatják magukat ezek, amikor éppen nem a titkos bázisaikon értekeznek. A leggyakrabban egy bizonyos T.V. (Nem derült, ki, minek a rövidítése lehet, de pár ember odahaza már rajta van) nevű szerkezetet vesznek igénybe a szórakoztatáshoz. Lényege rendkívül egyszerű: mindenféle színes, jópofa vizuális ingereket sugároznak ez emberi agy felé, ő pedig leül elé, és nézi. Sejtem, ezeknek van egyfajta bizonyos tudatalatti manipulatív hatása, viszont a kódrendszert pontosan még nem sikerült feltörnöm.
Kellemesen elszórakoztam a tudatmódosító műsorokon, részben, hogy megfigyeljem, rám milyen hatással vannak, részben pedig... Hát, szóval nem minden nap lát a zöldség két egymást elagyabugyáló humanoidot, és bár sejtettem, ez egy fajta kódolt hadi kiképzés lehet, hát... Nos, elszórakoztam rajta.
Utána hazajöttek humanoidék (Még mindig erősen gyanúsak! Milyen sunyin nézett rám az idősebb humanoid utód!), és vendéglátóm átkapcsolt a legszörnyűbb csatornára, amit valaha láttam.
Egy kövér, szőke humanoid vigyorgott a képernyőn, alatta kellemes gitárzene szólt... De amit csinált, az borzalmas volt. Már rögtön az eleje nem tetszett:
"Most megmutatom, mi mindent lehet kezdeni a saját kertünkben megtermelt zöldségekkel" - mondta, majd pedig ismét gitárzene, és álszent mosoly. A következő snittben még borzalmasabb képkockák követték egymást: a humanoid széles mosollyal kiment a kertbe, és elkezdte kínozni a fajtársaimat! Mindemellett vidám, mosolygós pofi.
- Nem bírom ezt a fószert... - mormogtam magamban.
- Ő Jamie Oliver. - világosított fel az egyik humanoid utód. - Anya kedvence.
Vendéglátóm bűntudattal nézett rám. Én csak morogtam egyet, a nap hátralévő részét pedig magamba roskadva töltöttem a kis lakrészemen. Még mindig nem hiszem el... Nem hiszem el, amit láttam!
Miután kimentem, a humanoid utódok keresztkérdésekkel zaklattak. Igyekeztem, hogy ne szóljam el magam, tudtam, mire megy ki a dolog: Szupertitkos információkat akarnak kiszedni belőlem! De én nem török meg. Még ha kínoznak, ahogyan az a Jamie Oliver tette, akkor sem!
- Miért, ti mit szoktatok nézni? - kérdezte az ifjabb humanoid utód.
- Hogyhogy mit! - kérdeztem felháborodva. - Amit minden normális élőlény ezen a planétán! Természetesen mi is ismerjük némelyik filmeteket. A Texasi láncfűrészes című alkotást például minden karácsonykor leadják odahaza... Na de ilyen perverz baromságokat sugározni főműsoridőben!
- Nálatok is van karácsony? - ezen még jobban megsértődtem.
- Hogyhogy nálunk IS? Ti loptátok el tőlünk a karácsony ötletét!
Ezek után már nem volt kedvem beszélni velük. Visszamentem a lakhelyemre, és tovább sajnáltam magamat. De megnyugtat a tudat, hogy egyszer véget érhet ennek a Jamie Olivernek (Egy életre megjegyeztem ezt a nevet!) a rémuralma. Amikor mi zöldségek összefogunk.

Le a zöldséggyilkos műsorokkal! - Répa

Ismerkedésem a humanoidokkal

A humanoidok hozzánk hasonlóan apró közösségekbe szerveződve élik életüket, az úgynevezett családokban. Egy ilyen kolóniába kerültem én bele. Vendéglátóm egyben az ellenségem is, és nem tudom, mikor válik árulóvá. Érdekeink egyelőre közösek: nem meghalni a másik keze által. Még három emberrel, a férjével (ellenkező nemű humanoid partnert illetik ezzel a szóval), és két humanoid utóddal él együtt.
Egyelőre nem sikerült teljesen bizalmukba férkőzöm, amit egy halálos fenyegetés után annyira nem is csodálok. Szóval a terv "beilleszkedés a humanoid kolóniába" című részét félkésznek veszem. Mindenesetre van lakhelyem, és némi visítozás és egy rendkívül kellemetlen konyhakéses incidens után úgy tűnik, legalább elhiszik, hogy valóban létezem (Hogy én egy gombától kapott hallucináció lennék? Ismerek egy-két gombát, jobb arcok, mint ők!), és egyelőre megtűrnek maguk között. De persze egy igazi éber harcos egy pillanatra sem csukja le teljesen a szemét. Nem engedhetem meg, hogy véget vessenek a küldetésemnek. Vajon jó ötlet volt őket beavatni a tervbe? Nem tehettem mást, máskülönben az egyikük beledobott volna a most készülő vadasba (El sem merem magyarázni, hogyan készül ez a gusztustalan étel. - Vajon tudják, hogy a hányásunk néz ki így?). 
Amikor végre elmentek hazulról, felfedező útra indultam. Minden helyiségnek külön funkciója van, de a fegyvertermet jól elrejtették, nem is találtam meg. Viszont találtam egy fiókot, tele késekkel. Természetesen azonnal elkoboztam minden fellelhető fegyvert, és gyorsan eltüntettem őket. Egyenlő esélyekkel kell hogy szembeszálljunk, ha arra kerül sor! Nem tudtam, biztonságos-e velük maradni, vagy épp most mentek el bejelenteni a honvédségnek, mire is készülök én a bázishelyükön. Mielőtt indultak, direkt rákérdeztem, mire vendéglátóm gúnyosan felelt: "Minek? Hogy bevigyenek a sárga házba?"
Vajon mi lehet ez a titokzatos sárga ház? Hadi bázis? Titkos kiképző tábor? Mindenesetre a neve sejtelmesen cseng... Félek. Nem hangzott túl meggyőzően az említése. Csak egy dolog motivál arra, hogy ezt a terrort végigszenvedjem, és ez az ok ti vagytok, zöldségtársaim! A Ti biztonságotok érdekében álltam az invázió élére, és tudjátok, ha egyszer valamibe belekezdek, akkor azt nem szeretném abbahagyni... Ha kell a végsőkig megküzdök az igazamért!
Most a társaim járnak a fejemben, akiket tegnap otthagytam a zöldségesnél. Tudtam, hogy fölösleges mártírkodni, de valahogy mégis... Meg akartam menteni őket! Vajon most hol lehetnek? Élnek még? Vagy már berakták őket is egy ilyen borzalmas üstbe, mint amilyen itt áll mellettem (Kiráz a hideg tőle! Vajon észreveszik, ha eltüntetem?), és... Bele se merek gondolni.
Nem szabad Répa. Nem szabad Répa.
Folyton ezt mondogatom magamban. És itt a kérdés, ami már szerény személyemre vonatkozik: Mi lesz velem, ha feladnak, és bevisznek? Mi lesz, ha vallatóra fognak? Mi lesz, ha mi, zöldségek húzzuk a rövidebbet? Épp ezért Zöldségtársaim, azt mondom, álljunk ki magunkért! Csatlakozzatok az invázióhoz, és álljunk bosszút az embereken! Mindannyiunkért...

Zöldségek, egyesüljetek! - Répa

Küldetés megkezdve

Ma korán keltem, és egy zöldséges (így hívják azt a boltot, ahol fajtársainkat árulják - Borzalmas!) polcain kezdtem meg a beépülést. Húsz, harminc bajtársammal rettegve vártuk a bolt megnyitását, és a látogatók özönét. A vásárlókért, akik a húsunkra pályáznak... Olyan izgatott voltam! Suttogva meséltem a mellettem lévő pár répatársamnak a küldetésről, a zöldség-invázióról, majd pedig a hír tovább terjedt, és hamarosan a többi ládában is halk sutyorgás, és izgatott találgatás vette kezdetét. Igazi kis seregem kerekedett! "Ott van Tarló Répa, ő szervezi az ellenállást" - csíptem el a mondatot a mellettünk lévő karfioloktól, és ez mérhetetlen büszkeséggel töltött el. Igen. Én vagyok Tarló Répa. Én szervezem az ellenállást. Hihetetlen, hogy a sok reményvesztett zöldséget milyen gyorsan öntötte el a spiritusz. Szinte éreztem, hogy a küldetésem sikere ott száll a levegőben.
Aztán... Mindennek vége szakadt. Benyitott a zöldséges (egy unszimpatikus fószer baseball-sapkában, "Idősebb vagyok, mint Szlovákia"-feliratú pólóban, és szakadt vászonnadrágban, amin jókora fogkrémfolt éktelenkedett - no, ő a mi zöldségesünk... Kiráz a hideg ettől a szótól!), és végigmért minket, mint hóhér az áldozatát... Majd pedig rövid szöszmötölés, és ülepvakarászás után megnyitotta az üzletet.
Akció van - gondoltam magamban, és csak akkor tudatosult bennem igazán: most kezdem meg a küldetésemet. És egyben kockáztatom az életemet. Ha elbukom... Nem tudom, mi lesz velem. A zöldségekkel. Minden reggel újabb és újabb zöldségtársaim élik meg ezt a terrort. És az ő részükre nincs mentsvár. Dobogó szívvel, rettegve, mégis akrobatikusan feltornásztam magam a répahalom legtetejére.
- Te meg mit csinálsz? - nyögte ijedten az egyik társam. Én semmit nem szóltam, csak kihúztam magam, és bátran a semmibe néztem, ahogyan azt a brokkollywoodi filmekben szokás. Akkor mindent megértett. Egy pillanatra mintha az egész zöldséges elcsöndesült volna, és minden zöldségtekintet rám szegeződött. - Sok sikert... - súgta a kis répa, én pedig bólintottam. Ott és akkor bármire készen álltam. Még megfőni is.
Beözönlöttek a vásárlók, én pedig gyorsan akcióba lendültem. A zöldséghalmon kérettem magam, és szuggeráltam a vásárlókat, mígnem egyikük (egy negyven év körüli hölgy) komolyan szemezni kezdett velem. Ekkor már éreztem, hogy nyeregben vagyok. Nem is kellett sokat gondolkodnia, értem nyúlt, és berakott a kosárba.
- Milyen finom leves lesz belőled. - mormogta. Ennek hallatán egy kicsit megremegtem, de próbáltam megőrizni hidegvéremet. Az unszimpatikus zöldséges lemért, és egy nem éppen komfortos nejlonzacskóba csomagolt. De én továbbra is igyekeztem nem megrettenni. Elvégre... Ez volt a terv. És nyeregben vagyok. Aggodalomra semmi ok. De valóban jó ötlet volt önként odavetni magamat az ellenségnek? Bár ezen fölösleges is gondolkodni... nem akarok lyukakat keresni a tervben, mert ha találok, akkor megrettenhetek, és az az összes többi zöldség kárára lesz majd. Egyelőre azonban a saját károm potenciálját éreztem a legnyomasztóbbnak.
Az út fél óra hosszú lehetett, de én egy örökkévalóságnak éreztem. Úgy gondoltam, ott fogok lebomlani abban az átkozott zacskóban. Amikor végre lerakta a kosarat, megkönnyebbültem. De csak egy pillanatra. Utána újra feltámadtak a kételyeim.
És most hogyan tovább? - kérdeztem magamban. - Itt vagyok az ellenség házában. Még megszökhetek. Vagy kövessem a tervet?
Abban az egy pillanatban ugyanis bölcs dolognak tűnt a menekvés. Kiszabadítom magamat a zacskóból, és futás, szabad vagyok... Ugyanakkor egy hang, egy belső hang azt mondta nekem, hogy maradjak, és ragaszkodjak a tervhez. Erkölcsi dilemma elé kerültem... Még elrágódtam volna ezen, amikor egy kéz megfogott, és kiragadott. Egy pultra kerültem. A vendéglátóm megfordult, és egy fiókban kotorászott. Nem akartam megtudni, mit keres. Gyorsan kiszabadítottam magam a zacskóból, és feltornásztam magam. Amikor visszafordult, már álltam. Jó is, hogy időben cselekedtem, mert persze egy hatalmas kés volt a kezében.
- Azt most teszed le! - üvöltöttem ösztönösen. A nő ott helyben elájult.
A borzalmas történet fél órával később folytatódott, amikor vendéglátóm (gyilkosom?) magához tért. Egy pár percig még habogott, majd végre konstatálta, hogy igen, valóban beszélek, és miegyebek, és akkor már értelmesen lehetett csevegni. Meggyőztem, hogy nincs más lehetősége, mint hogy segédkezzen nekem, amit meg is értett, mégis rosszul esett, amikor felröhögött, amint a zöldség-inváziót említettem neki. Na majd akkor meglátja... Nem igaz, zöldségtársak?
Egyelőre minden kaotikus, és új, de igyekszem, és egyelőre sínen vagyok.

Üdvözletemet küldöm az ember lakhelyéről: Répa

Jó hír!

Utasításba adták a terv második lépésének megkezdését... Ez olyan izgalmas!

Kellemes időtöltést: Répa

A küldetés első napja - Fejlemények és megfigyelések

Jó hírem van skacok!
Kiderült, hogy a villanógránátok, amiket a háztetőkről dobáltak rám, nem nekem címezték! Mint kiderült, pont egy ilyen helyi ünnepbe csöppentem. Ugyan a lényegét még mindig nem értem, némi utánajárással sikerült kiderítenem, hogy egy ismert színészükről nevezték el az ötvenedik születésnapja alkalmából. Mialatt a városban bolyongtam, belefutottam tehát egy ilyen "szilveszteri buliba". Itt az a lényeg, hogy a barátok összeülnek, és alkoholt lefetyelnek fura, nehezen beazonosítható üveges tálkákból, majd amikor a tévé azt mutatja, visszaszámlálnak. Amikor eljutnak a nulláig, éljeneznek, tapsolnak és üvöltöznek, üvegtálkáik összeérintésével jelzik a másiknak iránta való lojalitásukat.
A dekoráció is rendkívül érdekes: igyekeznek minél többször feltüntetni egy kódot (le is jegyeztem: 2013), feltehetően hadi utasítást takar, már be is küldtem a kódfejtőknek, pár nap múlva elérkezik az eredmény.
A szociális viselkedési formák tárháza rendkívül szerteágazó. A humanoidok nagy hanggal kommunikálnak egymás közt, időnként éljenzik azt, aki valami általuk elmésnek vélt dolgot közöl. Nevetnek a saját vicceiken, és üvöltenek, ha valamit érdekesnek találnak.
A szórakozást szintén egyedien fejezik be, lefekszenek a földre, és alszanak/ felszabadítják a már elpusztított táplálékot. Erről már írtam egy korábbi tanulmányomban is.
A fülüket egy bizarr dallamkombinációval ingerlik és ezeknek külön nevet is adnak (lejegyeztem egy párat: gengemsztájl, kólmiméjbi, tuctuczene).
Sok dolog megfejtetlen maradt számomra, de küldetésem folytatásában remélem, ezeknek is utána tudok járni.

Viva Zöldségek! - Répa