Ma korán keltem, és egy zöldséges (így hívják azt a boltot, ahol fajtársainkat árulják - Borzalmas!) polcain kezdtem meg a beépülést. Húsz, harminc bajtársammal rettegve vártuk a bolt megnyitását, és a látogatók özönét. A vásárlókért, akik a húsunkra pályáznak... Olyan izgatott voltam! Suttogva meséltem a mellettem lévő pár répatársamnak a küldetésről, a zöldség-invázióról, majd pedig a hír tovább terjedt, és hamarosan a többi ládában is halk sutyorgás, és izgatott találgatás vette kezdetét. Igazi kis seregem kerekedett! "Ott van Tarló Répa, ő szervezi az ellenállást" - csíptem el a mondatot a mellettünk lévő karfioloktól, és ez mérhetetlen büszkeséggel töltött el. Igen. Én vagyok Tarló Répa. Én szervezem az ellenállást. Hihetetlen, hogy a sok reményvesztett zöldséget milyen gyorsan öntötte el a spiritusz. Szinte éreztem, hogy a küldetésem sikere ott száll a levegőben.
Aztán... Mindennek vége szakadt. Benyitott a zöldséges (egy unszimpatikus fószer baseball-sapkában, "Idősebb vagyok, mint Szlovákia"-feliratú pólóban, és szakadt vászonnadrágban, amin jókora fogkrémfolt éktelenkedett - no, ő a mi zöldségesünk... Kiráz a hideg ettől a szótól!), és végigmért minket, mint hóhér az áldozatát... Majd pedig rövid szöszmötölés, és ülepvakarászás után megnyitotta az üzletet.
Akció van - gondoltam magamban, és csak akkor tudatosult bennem igazán: most kezdem meg a küldetésemet. És egyben kockáztatom az életemet. Ha elbukom... Nem tudom, mi lesz velem. A zöldségekkel. Minden reggel újabb és újabb zöldségtársaim élik meg ezt a terrort. És az ő részükre nincs mentsvár. Dobogó szívvel, rettegve, mégis akrobatikusan feltornásztam magam a répahalom legtetejére.
- Te meg mit csinálsz? - nyögte ijedten az egyik társam. Én semmit nem szóltam, csak kihúztam magam, és bátran a semmibe néztem, ahogyan azt a brokkollywoodi filmekben szokás. Akkor mindent megértett. Egy pillanatra mintha az egész zöldséges elcsöndesült volna, és minden zöldségtekintet rám szegeződött. - Sok sikert... - súgta a kis répa, én pedig bólintottam. Ott és akkor bármire készen álltam. Még megfőni is.
Beözönlöttek a vásárlók, én pedig gyorsan akcióba lendültem. A zöldséghalmon kérettem magam, és szuggeráltam a vásárlókat, mígnem egyikük (egy negyven év körüli hölgy) komolyan szemezni kezdett velem. Ekkor már éreztem, hogy nyeregben vagyok. Nem is kellett sokat gondolkodnia, értem nyúlt, és berakott a kosárba.
- Milyen finom leves lesz belőled. - mormogta. Ennek hallatán egy kicsit megremegtem, de próbáltam megőrizni hidegvéremet. Az unszimpatikus zöldséges lemért, és egy nem éppen komfortos nejlonzacskóba csomagolt. De én továbbra is igyekeztem nem megrettenni. Elvégre... Ez volt a terv. És nyeregben vagyok. Aggodalomra semmi ok. De valóban jó ötlet volt önként odavetni magamat az ellenségnek? Bár ezen fölösleges is gondolkodni... nem akarok lyukakat keresni a tervben, mert ha találok, akkor megrettenhetek, és az az összes többi zöldség kárára lesz majd. Egyelőre azonban a saját károm potenciálját éreztem a legnyomasztóbbnak.
Az út fél óra hosszú lehetett, de én egy örökkévalóságnak éreztem. Úgy gondoltam, ott fogok lebomlani abban az átkozott zacskóban. Amikor végre lerakta a kosarat, megkönnyebbültem. De csak egy pillanatra. Utána újra feltámadtak a kételyeim.
És most hogyan tovább? - kérdeztem magamban. - Itt vagyok az ellenség házában. Még megszökhetek. Vagy kövessem a tervet?
Abban az egy pillanatban ugyanis bölcs dolognak tűnt a menekvés. Kiszabadítom magamat a zacskóból, és futás, szabad vagyok... Ugyanakkor egy hang, egy belső hang azt mondta nekem, hogy maradjak, és ragaszkodjak a tervhez. Erkölcsi dilemma elé kerültem... Még elrágódtam volna ezen, amikor egy kéz megfogott, és kiragadott. Egy pultra kerültem. A vendéglátóm megfordult, és egy fiókban kotorászott. Nem akartam megtudni, mit keres. Gyorsan kiszabadítottam magam a zacskóból, és feltornásztam magam. Amikor visszafordult, már álltam. Jó is, hogy időben cselekedtem, mert persze egy hatalmas kés volt a kezében.
- Azt most teszed le! - üvöltöttem ösztönösen. A nő ott helyben elájult.
A borzalmas történet fél órával később folytatódott, amikor vendéglátóm (gyilkosom?) magához tért. Egy pár percig még habogott, majd végre konstatálta, hogy igen, valóban beszélek, és miegyebek, és akkor már értelmesen lehetett csevegni. Meggyőztem, hogy nincs más lehetősége, mint hogy segédkezzen nekem, amit meg is értett, mégis rosszul esett, amikor felröhögött, amint a zöldség-inváziót említettem neki. Na majd akkor meglátja... Nem igaz, zöldségtársak?
Egyelőre minden kaotikus, és új, de igyekszem, és egyelőre sínen vagyok.
Üdvözletemet küldöm az ember lakhelyéről: Répa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése