Tegnap volt egy nagyon bizarr álmom. Az egész humanoid-família benne volt, és késekkel közelítettek felém. Úgy féltem, mint még soha... Ami érthető is, mert hát nagyon bátor vagyok. de ott és akkor bevallom, féltem. Egy sötét szobában voltam, sehol egy ajtó, mögöttem egy fekete fal, amit nem láttam, de éreztem. És humanoidok közeledtek felém a szélrózsa minden irányából. Konyhakést fogott mindegyikük, és közben ezt kántálták: "Mész a levesbe! Mész a levesbe!" Én meg csak álltam. Elfuthattam volna, de szó szerint a földbe gyökereztem. Ők meg egyre csak közelítettek felém, egyre hangosabb volt a kántálás, egyre ijesztőbb a tekintetük, és akkor... Akkor felébredtem.
Hallottam már ilyesmiről. Hogy a katonákat, miután hazatérnek a frontról, hosszú évekig rémálmok gyötrik mindazok miatt a szörnyűségek miatt, amiket át kellett élniük. Nagyapám, aki maga is részt vett a nagy spárgai csatában, rendszeresen beszámolt ezzel kapcsolatos rémálmairól. De úgy érzem, az én helyzetem egy egészen kicsinykét talán más. Én most vagyok a fronton. Most kell cselekednem. Még csak azt se mondhatom, hogy nem gyilkolásra terem a zöldség. De ez most más... Talán mert nem csak támadó lehetek, hanem préda is? Talán veszélyesebbek a humanoidok, mint hittem? Milyen szörnyűségek leselkednek még rám? És vajon ez a küldetés az egész életemre kihatással lesz? Nem csak abban, hogy persze ünnepelt hős leszek, és megírják a nevemet majd a történelemkönyvek, amit el is várok, hanem a lelkemet is megviseli? Eh, nehezebb felszabadító hősnek lenni, mint ahogyan azt írják...
Azért kérem azt a helyet a történelemkönyvekben! - Répa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése