Mindig van más választás

Egyre jobban kétkedem ebben a szövetség-cuccban, amibe akaratomon kívül belerángattak. Azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy nincs más választás, de hát mindig van más választás. A régi kiképzőtisztem, Zöld Bab egyik kedvenc mondása volt ez. "Mindig van más választás"- mondogatta. - "Például eldöntheted, hogy karddal szúrod le az ellenfeledet, tomahawkkal támadj neki, vagy gépfegyverrel nyiss rá tüzet. És ha egyik se jön be, még mindig ott van a kacsód, tudod használni, ha ügyes vagy." Igaz, körülbelül három évvel ezelőtt Zöld Bab végzett magával. Érdekes, mert elvileg kellett volna lennie más választásnak. Azóta sem értem egészen, miért döntött így. No de ki vagyok én, hogy felérjek a mesterem gondolkodásához?

A bevetés kezdetét vette

Zöldségek! Sajnálom, hogy sokáig nem jelentkeztem, egyszerűen... Olyan nehéz leírni. gyakornok van nálam! Igen, tudom, ez elsőre furcsa, de most, hogy véget ért a kiképzés, a legtehetségesebbnek kikiáltott zöldség úgymond "megnyert" egy két hetes gyakornoki állást itt, a humanoidok bázisán. Ők persze mit sem tudnak róla (Mit tudnak azok?) így tehát hozzám került Karalá Béla, egy igen lelkes, és ha szabad ezt mondanom, ördögien gonosz zöldség, aki már alig várja, hogy élesben keseríthesse meg a humanoidok életét. Egészen pontosan tegnap érkezett meg hozzám, addig is ki sem látszottam a sok papírmunka alól, ugyanis még egy zöldséget regisztrálni igencsak kimerítő folyamat. De szerencsémre itt van, megérkezett, ép, egészséges, és a tettvágytól ég, már alig várom, hogy együtt gonoszkodhassunk.
Bemutattam Szőrmóknak is, aki igen vegyes érzelmekkel fogadta őt. Először azt hittem, füle botját se mozdítja majd, mikor megzörgettem a ketrecét, épp a szokásos reggeli-utáni-ebéd-előtti sziesztáját tartotta, amikor is igen nehéz kizökkenteni még a szokásosnál is tohonyább állapotából. Aztán amikor meghallotta Béla hangját, ráérősen megfordult, akarom mondani átgördült a hája tengerén, végigmérte, aztán visszafordult/visszagördült. Persze, Szőrmóktól nem is vártam volna többet.
Most éppen fegyver-tervezésre tanítom a gyakornokot. Igen tehetséges, és gyorsan tanul! Most épp egy gigantikus tömegpusztító fegyvert tervezünk így közösen, azt hiszem, remek csapatot alkotunk! Szőrmók kuckójából méreget minket, egy pillanatra sem veszi le a szemét Béláról. Ő ügyet sem vet rá, annyira elmerül a tervben. Olyan meghitt ez a jelenet, úgy örülök, hogy ő is utálja Szőrmókot!
És végre nem vagyok egyedül zöldség a házban. Nagyon hiányoztak már a honfitársaim. Rengeteget beszélgetünk a zöldségek felsőbbrendűségéről, a hadseregünkről és az invázióról. Annyira, de annyira klasszul érzem magamat! Remélem jönnek még többen is zöldségek, és csapunk együtt egy nagy bulit.
A legnehezebb dolog viszont az, hogy a humanoidok nem láthatják Bélát, stratégiai okokból legalábbis így döntöttünk. Ugyanott bújtatom, ahol annak idején elbújtattam a csírákat is, de szeretnék egy nagyobb, kényelmesebb búvóhelyet találni a gyakornokomnak. Amikor elmennek a humanoidok, fantasztikusan érezzük magunkat, de néha olyan, mintha tartanunk kéne tőlük, és ez így nem fair, mert mi vagyunk az erősebbek. A természet törvényei azt diktálnák, hogy mi dirigáljunk nekik, és bár előbb-utóbb így is lesz, most még várnunk kell. Várni kimerítő dolog, egészen belefáradok néha. De tudomásul kell vennem, hogy az invázió csak úgy fog szuperálni, ha türelmes leszek, és várok.

Zöldségek, legyetek türelmesek! - Répa

Vasárnap a humanoidoknál

A vasárnap még unalmasabb nap szerencsétlen kis befogadóimmal együtt, mint az összes többi. Ilyenkor összeülnek, nagy vasárnapi családi ebédet esznek, és halálra untatnak engem. Fogalmuk sincs, milyen fontos információkat várok éppen.
Ugyanis a Tarló Répa-projekt készülődik, nem is csak készülődik, egészen pontosan hétfőn rajtol. Kibírom ezt a napot a kis humanoidokkal, és amikor reggel felkelek, végre folytathatom a terv megvalósítását! Viszont mindaddig, amíg ez az unalmas vasárnap lepereg, úgy érzem magam, mintha meg lennék kötve, bezárva a humanoidok kis világába, és nincs menekvés. Az idő foglya vagyok, csak úgy, mint bárki más.

Izgatottan az akció előtt - Répa

Életkép

Az idősebb humanoid egyed megengedheti magának, hogy otthon punnyadjon, valami nagy vizsga van a kiképzőbázisán végző egyedeknek, tehát röviden és tömören szólva alig enged a gép elé, mondván, hogy neki jobb dolga is van rajta, mint "blogolni a többi idiótának", mire én jeleztem neki, hogy kikérem magamnak ezt a hangszínt, és az inváziónál nagyon meg fogja bánni, kiröhögött.
Fontosabb dolga van, persze... Egész nap a Humanoid Nyilvántartó Rendszert fürkészi árgus tekintettel, hátha történik valami, aztán amikor rájön, hogy nem, tovább nézi. Én bezzeg Titeket tájékoztatlak, Zöldségek, és nem fogom hagyni, hogy egy ilyen ostoba humanoid basáskodjon fölöttem. Most is valami müzliszeleten csámcsog, azért jöhettem ide.
Na, végzett vele, mert még enni sem bír normálisan, szóval azt hiszem, mennem kell.

Már alig várom, hogy leigázzuk őket! De tényleg. Elviselhetetlenek a körülmények. - Répa

Erősítés

Átlagos nap humanoidéknál; a kis humanoidok a tudatmódosító előtt punnyadnak, vendéglátóm beszerző-körúton, az idősebb utód valami kiképző-táborba készül, utánajárhatnék, de nincs félnivalóm. Elmagyarázta, hogy ilyenkor nem haditechnikákat gyakorolnak, ahogyan én azzal meggyanúsítottam, inkább olyasféle csapatépítés; egy rakás pattanásos kis fejlődésben lévő humanoid utód megindítóan összeborul a naplementében, és együtt örülnek az idilli környezet és a közösség biztosította életérzésnek, ami valamennyiüket körülveszi. Valami ilyesmit mondott, de őszintén nem érdekel. Azért nem, mert amint a humanoid elmesélte, hogy vele megegyező korú és fizikumú humanoidokkal megy kiképzésre, kitört belőlem a röhögés, amit ő nem igazán értett, tehát beláttam, hogy nincs sok félnivalóm. Hacsak nem titkol előlem valamit, amit nem feltételeznék, tekintve hogy azért mégiscsak egy humanoid, ha értitek, hogy értem, akkor még ha a világ (úgy értem az ő "világuk") legveszélyesebb fegyvereit is adják a kezükbe, amit én a lehető legnagyobb jóindulattal se tennék, akkor is legfeljebb csak egymást lőnék meg vele, vagy a falat, vagy bármi mást, amit nem kéne. Még ha veszélyes szuperkatonákat is képeznek belőlük, amire az általam ismert humanoid utódból kiindulva igencsak kicsiny esélyt látok, akkor is körülbelül millió éves távlatba helyezném el azt a pontot, amikortól már aggódnunk kéne miattuk. Amikor ezt elmondtam a humanoidnak (csak hogy tudja, hogy állunk), kicsit ráncolta a homlokát, aztán kijelentette, hogy belőle amúgy se lehetne katona, mert a lányokat nem szokták besorozni. Itt azért felcsillant a tekintetem. Tehát a humanoidok népességüknek csaknem felét ki se használják? Mondanom sem kell, bearanyozta a napomat, de nem csak ez történt.
Miután a humanoidok elmentek otthonról, magamra maradtam a terveimmel a kis kuckómban. Ja, és persze ott volt még Szőrmók is, a szokásos bamba tekintetével, de az az igazság, hogy Szőrmókkal akkor beszéltünk utoljára, amikor figyelmeztetett a szövetség feltételeire, amit olyan erőszakosan köttettek meg velem. Bevallom, azóta párszor már felötlött bennem egy-két gondolat (nem is csak egy-két!) a lanyha dögöt és a mi - úgy tűnik, közös - ügyünket illetően, de tulajdonképpen valahányszor következtetésre juthattam volna, mindig rátévedt a tekintetem a lakában hempergő ostoba állatra, és elhessegettem minden olyan gondolatot, ami bármilyen szintű intelligenciát is tulajdonított volna neki. Tehát a "Szőrmók-ügy", a "Szőrmók-rejtély", vagy a "Szőrmók-krízis" (nem tudtam eldönteni, melyik nevet adjam neki), egyelőre megoldatlan, és őszintén szólva nem is vagyok biztos benne, hogy valaha rátalálok a megoldásra. Ahhoz előbb talán meg kéne tudnom valamit a szövetségeseimről, ők viszont továbbra is rejtve akarnak maradni, és erős a gyanúm, hogy ha még egyszer megpróbálok bejutni, Szőrmók ugyanúgy meg fog állítani. Vagy ha Szőrmók nem akkor talán nem lesz szerencsém, és az egyik őr dob ki. Egyszer már mérlegeltem magamban mindezeket, és úgy döntöttem, megéri kockáztatni, de azt hiszem, így utólag visszatekintve nem merész, de logikus, hanem vakmerő, őrült és ostoba döntés volt, és bármennyire nem akarom beismerni, hálásnak kell lennem a dögnek, hogy megállított.
Ahogy ezeken rágódtam, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy dörömbölnek az ajtón. Mérlegeltem. A humanoidok nem lehetnek, ők nemrég indultak el, és nem mellesleg van kulcsuk. be tudnának jutni az én segítségem nélkül is. Szőrmókra sandítottam, aki éppen aludt (ahogyan az a nap további szakaszaiban is elmondható róla), így hát egyértelművé vált a szituáció; nekem kell kinyitnom az ajtót. Egy pillanatot haboztam, aztán döntöttem.
Tarló Répa, hova lett a bátorságod? - kérdezte egy hang belül. És mivel az a "hang" az én gondolatom volt, be kellett ismernem, hogy igaza van. Katona vagyok, nem félek semmitől és senkitől. Nem félek az ismeretlentől, nem félek az ajtó másik oldalán álló irdatlanul dörömbölő lénytől sem.
- Tarló Répa! - üvöltött egy mély, öblös hang az ajtó túloldaláról. - Nyiss ajtót!
Helyben vagyunk... - gondolta magamban, aztán kelletlenül kimásztam a vackomból, ellépdeltem az ajtóig, és kinyitottam.
Egy nagydarab cukkinival találtam magamat szemben. Kellemes emlékeket idézett; ugyanaz a cukkini volt, aki megbízásom napján is velem utazott. Tekintete most sem volt más, mint akkoriban; vérmes ábrázattal méregetett engem, majd miután fél percig bámult, megszólalt:
- Tarló Répa? - kérdezte. Ennél hülyébben nem is lehetett volna elkezdeni a beszélgetést, ugyanis evidens, hogy én vagyok Tarló Répa. Nem sok répa él a humanoidokkal. De ezt persze nem mondhattam meg egy ilyen ijesztő, nagy termetű zöldségnek, aki minden bizonnyal azért jött el ide, mert valami fontos mondanivalója van, hiszen az is egy szabály köztünk katonák között, hogy nem állunk le vitatkozni értelmetlen dolgokon. Tehát amikor megkérdezte, hogy én vagyok-e Tarló Répa, én csak kimérten bólintottam. A cukkini mintha várt volna valamire; elhallgatott, és rám nézett, én azonban elsőre nem tudtam, mit vár, aztán észbe kaptam:
- Fáradjon beljebb! - szólaltam meg. A cukkini bólintott (gondolom valóban arra várt, hogy mikor invitálom végre be, hogy valamivel személyesebb légkörben beszélhessünk), majd bejött.
- Szóval ez a humanoidok bázisa... - mondta, majd ironikusan hozzátette. - Szép. - elmosolyodtam. Tudtam, hogy hozzám hasonlatosan a cukkinit is meglepi e faj végtelen primitívsége, ugyanakkor velem ellentétben ő még nem szokott hozzá. Úgy jött be, hogy ügyet se vetett Szőrmókra; látta, hogy ott döglik, de levegőnek nézte, nem vette figyelembe, hogy ő is ott van, amikor rátért arra, amiért elküldték ide, a humanoidokhoz és hozzám. - Úgy döntöttünk, hogy kiterjesztjük a Tarló Répa-akciót. - először nem is igazán értettem, mit takar ez egészen pontosan, annak viszont örültem, hogy "Tarló Répa-akciónak" nevezték el. Igazán szép, meghatódtam. Persze el is vártam volna, de ezért meghatódtam. Talán a nagydarab cukkini is sejtette, hogy nem igazán értem, miről beszél (mert hát miért is értettem volna, én teljesítem a parancsot, az, hogy elnevezzék, és leírást adjanak róla, a hazaiak dolga), mert amikor folytatta, egyértelművé vált, hogy mire is gondol: - Kiválasztottunk tizenkét további zöldséget, akik Önhöz hasonlatosan humanoid családokhoz fognak beépülni. Két turnusban fognak megérkezni ide, jelenleg az első turnus felkészítése zajlik.
- Rendben... - motyogtam zavartan. Még mindig nem értettem, nekem ebben mi szerepem van. Szerencsére a nagydarab cukkinit úgy tűnik, a gondolatolvasásra is kiképezték minden egyéb mellett.
- Az akció vezetője továbbra is Ön maradt, és ennek megfelelően szeretnénk felkérni a beépülő zöldségek mentorálására is. - tehát erről lenne szó. Az akció vezetőjeként én leszek felelős a többi beépülő zöldségért is, nem csak magamért. Ez hatalmas felelősség. Nem voltam benne biztos, hogy bírni fogom.
- Azt hiszem, menni fog. - jelentettem ki teljes magabiztossággal.
- Bírni fogja? - kérdezett a cukkini. Tényleg gondolatolvasó!
- Persze. - feleltem. Fogalmam sincs, hogy akkor megjött-e az önbizalmam, vagy csupán nem akartam, hogy lássa rajtam a kételkedés és a félelem akár legapróbb jeleit is, mindenesetre belementem.
- És a szövetség rájuk is áll. - folytatta a cukkini. Ó, hát persze. A szövetség. Akkor tehát a hazaiak is tudnak róla. Kérdés, hogy régebb óta tudnak-e róla, mint én. - De ők erről nem tudhatnak.
- Nem tudhatnak? - ismételtem meg kérdés formájában szolgaian a cukkini mondatának második felét.
- Ön sem tudhat róla mindent. Sőt, még én sem. - magyarázta a cukkini. - Veszélyes.
- Beépülni nem veszélyes? - szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam. Szerencsére a nagydarab zöldség nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki.
- Nem tudhatnak róla. - jelentette ki ismét, ellentmondást nem tűrő hangon. - Ön egy katona, és parancsot teljesít, ne felejtse el. És a parancs szerint a biztonságukért felelős. - ez volt az utolsó szava, majd köszönés nélkül megfordult, és távozott. Én pedig ottmaradtam egyedül a gondolataimmal. Tulajdonképpen igaza volt. A biztonságukért vagyok felelős, és ha a biztonságukat kockáztatom azzal, hogy beszélek nekik a szövetségről, ki tudja, milyen veszélyes lehet a szövetség valójában. Talán van értelme annak is, hogy én sem tudok mindent róluk. Talán így arra sem tudok rájönni, mekkora veszélyben lehetek.
Elkeseredetten bámultam ki az ablakon. Ha negatívak akarunk lenni, kijelenthetjük, hogy veszélyben vagyok, és veszélybe sodrom magamat. Akik pedig még odahaza Hagymagyarországban vesznek részt a kiképzésen, talán még nagyobb veszélybe is keveredhetnek, és én vagyok a felelős értük. Ha pozitívak akarunk lenni, akkor elég csak arra gondolni, hogy lesz erősítés. Ez végül is jó. Hiszen ha többen vagyunk veszélyben, valahogy nagyobb biztonságban érezzük magunkat.
Fene érti ezt.

Zöldségek, tartsunk össze! (már nem mintha nem tartanánk össze, de azért értitek) - Répa

Milyen nap van ma?

Még szép, hogy egy ünnep. A humanoidok a bázison henyélnek a hét közepén. Tragikus! Már rá se mertem kérdezni, mit ünnepelnek megint...