Amikor az irritáló még irritálóbbá válik

Történik a humanoidok bázisán mostanság, hogy az idősebb humanoid elkerül egy hétre a német idegenlégióshoz kapcsolatfenntartás céljából, illetve holnap indul útnak, ezért a humanoidok felspannoltan ugrálnak össze-vissza. A humanoid utód körülbelül az egész szekrényét be akarja zsúfolni egyetlen egy nyomorult táskába, persze semmi nem fér bele, és most azért nyafog, hogy neki minden hülyeséget magával kell vinnie, mert a vackai nélkül nem bír létezni.
Eperke segít pakolni a cuccokat. Úgy rohangál föl-alá, mint egy pirosra mázolt nikkelbolha. A legborzalmasabb, hogy ő ezt élvezi. Azt mondja, örül, hogy segíthet a humanoidoknak, és annak is örül, hogy így mindenki boldog.
Én nem vagyok tőle boldog. Hülye Eperke, legszívesebben olyan gusztustalan eperdzsemet készítenék belőle, mint amilyet a humanoidok zabálnak. Persze, csak ha nem lenne saját bevallása szerint retek.

Zöldségek, nehéz az élet! - Répa

Förtelmes életképek

Amióta Eperke beköltözött, azaz tegnap óta, a humanoidok teljesen felbolydultak. De abban a pozitív értelemben. Egyrészt, hogy az utódok szerint Eperke 'cuki'. (a 'cuki' a cukor szóból származó gejj humanoid szleng, jelentése 'édes', 'aranyos', 'imádnivaló', illetve az én olvasatomban; 'gusztustalan') Fel nem bírom fogni, hogy hogy lehet valami, ami csak arról bír prédikálni, hogy éljünk békességben, és szeressük a másikat, 'cuki'. A vendéglátóm szerint jó, hogy itt van Eperke, mert valaki (én jobb szeretem 'valaminek' hívni) végre ellensúlyozza azt a végtelen negatív energiát, ami belőlem árad. Ezt pedig képtelen vagyok értelmezni... Az miért lenne jó, hogy valaki a demagóg béke-dumájával keresztbe akar tenni nekem? Oké, nekik jó, mert így azt hiszik, újra nyeregben vannak, és nem fogjuk leigázni őket, de addig éljek is, ha kell, Eperke pirospozsgás arcocskáját rúgom szét elsőnek. Megjegyzem, szívesen tenném. Most éppen tévét néz a humanoidokkal, és úgy mosolyog, mint aki éppen jól végzi a dolgát. A humanoidok mindenféle hülyeséget kérdeznek tőle, Eperke pedig valódi idiótához mérten válaszolgat. Elmeséli, hogy fantasztikus gumókora volt (a humanoidok összenéznek, még az ő biológiai ismereteik is tartanak addig, hogy felismerjék, eperke nehezen volt gumó), ekkor elmagyarázza hogy ő retek, de valamiért mindig epernek nézik (Vajon miért?), a humanoidok megmosolyogják, és azt mondják, "Aranyos vagy, Eperke", mire a kis mittudoménmi visszamosolyog, és így együtt olyanok, mint egy nagy, idétlen, vigyorgó paca. Eperke elmagyarázza, hogy nem akar senkinek sem ártani az ittlétével, és abban akar segédkezni, hogy mindkét félnek a lehető legjobb legyen. Hát, nekem már a puszta jelenléte rossz, de ő ezt nyilván nem vette számításba. A humanoidok bólogatnak, és megköszönik Eperkének a munkáját. Szóhoz se jutok. Az én munkámat sohase köszönték meg! Pedig tudják, milyen nehéz leigázni őket?! És beépülni?! Hallatlan! De persze a hülye Eperke beköltözött egy napja, szövegelt egy keveset a baromságairól, és máris ő a kiskedvenc... Hihetetlen.
Szőrmókra nézek, aki elégedetten szemléli Eperkét, aztán a másik oldalára fordul, és alszik. Hirtelen úgy érzem, én vagyok az egyetlen normális a bázison, és bárcsak először érezném.

Zöldségek, ti ugye velem vagytok? Na ná, hogy velem vagytok! - Répa

Eperke színre lép

A humanoid utódok közel két hete döglenek a bázison, aminek az a következménye, hogy rettenetesen elunták magukat. És én is velük, hiszen nem túlzottan izgalmas az élet. Főleg velük nem. Főleg azóta nem, hogy Béla elment, és megint egyedül vagyok. A mentoráltam hiánya ébreszt rá leginkább arra, hogy bár küldetésem indíttatása nemes célú, bizony vannak hátráltatói is egy ilyen hosszadalmas bevetésnek. Amikor először hallottam, hogy 'beépülés', még nem is gondoltam bele igazán, milyen döbbenetesen nagy feladat is kellemesen létezni egy ilyen visszamaradott, primitív, ostoba faj körében, és akkor még nem is említettem Szőrmókot. Lassan kezdem irigyelni a lanyha dögöt, akinek lényegében totálisan mindegy, ki és mi van körülötte, amíg teljes nyugalomban el tud terpeszkedni a javarészt saját ürüléke és némi szétdobált nyúlkaja alkotta kupacon, amit ő a lakhelyének nevez. Már lassan azon gondolkodom, a haditervek gyártása és a gonosz kacarászásaim közé beiktatom a napirendembe Szőrmók megfigyelését, nem csak egyértelműen gyanús viselkedése, és a Szövetség miatt, hanem azért is mert szeretnék rájönni, hogy lehet ennyire bambán létezni.
A napi rutinom azonban egyelőre szokásosan haladt. Ügyesen megvártam, amíg a humanoidok elmennek, aztán amikor végre becsukták az ajtót, gonosz kacaj tört fel gyökértörzsem mélyéből. Végre magamra maradtam, egyes-egyedül. Végre nem kell fárasztóan titkolóznom vendéglátóim előtt. Szabadság! Ó, a Szabadság édes íze! Ilyenkor jut eszembe az eljövendő, amikor is mi fogunk uralkodni ezen a területen, és a humanoidok nem lesznek többé félelem tárgyai.Többé nem kell fárasztóan titkolózni, eldugni a terveket, úgy tenni, mintha nem jelentenél akkora veszélyt a fajukra, mint amekkorát valóban jelentesz... Bevallom, ez az egyik ok, amiért érdemes volt belekezdenem mindezekbe.
Éppen egy remek fegyveren dolgoztam; lényege, hogy beszippantja a támadásba lendülő humanoidokat egy hatalmas porzsákba. Amikor majd Hagymagyarországon gyártásba kerül többféle dizájnban is kapható lesz; tervezek feketét, fehéret, ultravékonyat, összehajtogathatót, és rózsaszínt is, de elképzelhető, hogy ha éppen divatban van, neon színekben is kapható lesz. Éppen arról ábrándoztam, vajon milyen nevet adjak neki; corpusszívó? polgárszívó? humanoszipka? Nehéz dolog ez...
Amikor tehát éppen ezen az igen fontos problémán törtem a csúcsomat, csöngetést hallottam. Egyértelmű volt, hogy nem az egyik humanoid érkezett meg, hiszen ők nemrég mentek el, és amúgy sem szoktak csöngetni, hiszen maguktól is ki tudják nyitni a bázis kapuját.
Kellemes emlékek szálltak meg. Karfiol Karcsi is így csöngetett be annak idején, és én ugyanilyen gyanakvó voltam. Legalább tudom, hogy van, ami nem változik.
De ahogyan kedves tanítómesterem, Zöld Bab mindig mondogatta: "A zöldség legnagyobb erénye a paranoia."
Büszkén kihúzom most magamat; igazi erényes zöldség vagyok.
Zöld Bab mindig azt mondta, ha nem tudom, mit gondoljak, gondoljam a legrosszabbat. Szóval miközben az ajtó felé lépdeltem, a lehető legrosszabb lehetőségeken gondolkodtam; egy csapat felfegyverkezett humanoid, egy csapat felfegyverkezett, génmanipulált zöldség, bárki felfegyverkezve, hiszen nálam jelenleg csak tervek vannak, igazi fegyver nincs. Mindenre felkészültem. Tényleg mindenre.
Aztán kinyitottam az ajtót, és amit láttam, minden elképzelésemet felül(vagy ha úgy tetszik alul)múlta.
A lény, aki az ajtó mögött várt rám, gusztustalan mosollyal kis pirospozsgás arcocskáján, ocsmányabb volt, mint a humanoidok és Szőrmók együttvéve. De nem viccelek. Mindjárt leírom Zöldségtársaim, miért mondom ezt.
Mert aki az ajtó mögött várt rám, nem volt más, mint egy gyümölcs.
Amikor megláttam, bevallom egy kicsit megrettentem. Úgy értem, azért egy gyümölcs. Nincs zöldség, aki ne utálná a gyümölcsöket. A gyümölcsök ronda, irritáló népek, és Zöld Bab is megmondta, tartsam távol magamat tőlük. Most pedig itt állt egy, velem szemben, azzal a gusztustalan mosolyával méregetett, és tudtam, hogy akar valamit. Tőlem. Specifikusan.
Azon vacilláltam, vajon stratégiailag jó döntésnek számítana-e rácsapni az ajtót, vagy abból csak azt szűrné le, hogy félek tőle?
Sajnos nem volt időm eldönteni, mert a gusztustalan genetikai zsákutca megkezdte a beszédet:
- Szia, te vagy Tarló Répa? - kérdezte azon a visszataszítóan nyálas, vidám és szeretetteli hangján, olyan közvetlenséggel, biztatóan mosolyogva rám, aminek már a puszta gondolatától olyan csomagot hozok a szájnyílásomon keresztül világra, ami leginkább a humanoidok vadas nevű ételére hasonlít, ami igaz, egy teljesen más, barbár módon készül, a végeredmény ugyanaz. Azon spekuláltam, vajon mennyi esély van arra, hogy ha azt mondom, nem, nem én vagyok Tarló Répa, beveszi, és megkeres egy másik a környéken élő répát. De rájöttem, hogy olyan kevés van a humanoidok között. Így hát finoman bólintottam a csúcsommal. Elővettem minden bennem lakozó illedelmességet, és mivel mint mindenben, ebben is kiváló vagyok, a lehető legtapintatosabban megérdeklődtem látogatómtól:
- Mit akarsz, te undorító förmedvény? - az az átkozott mosoly még ekkor sem lohadt le a szerencsétlen arcáról. Kicsi, piros lény volt, apró zöld levelekkel, még kacsóiban is kedvesség és kellem lakozott. Nem csoda tehát, hogy ellenszenvesnek találtam.
- Itt félreértés történt. - felelte a gyümölcs. - Én zöldség vagyok. - mondta. - Retek.
Te aztán nem. - jegyeztem meg magamban, de persze ki nem mondhattam. Olyan meggyőződéssel ecsetelte a szerencsétlen, hogy egy retek, hogy inkább unottan bólintottam, hogy elhiszem neki, csak fogja már be.
- És mit akarsz te... Akármi? - kérdeztem, ismét tanúbizonyságot téve csiszolt stílusomról.
- Én Zöld Béke-társulattól vagyok. - magyarázta az eper/retek. Hallottam már a Zöld Béke-társulatról. Ilyen hülye, idealista zöldségek alkotják, akiknek más dolguk sincs, csak ülnek, és hirdetik a békét. Én személy szerint nyápicoknak gondolom őket, akik nem tudtak alkalmazkodni a zöldségtársadalom rendjéhez, és ebbe a leírásba az előttem álló gyümölcs/zöldség tökéletesen bele is illett bárgyú vigyorával. Csak bólintottam, a nyomorult meg még mindig nem vette észre, hogy mennyire fölösleges, csak magyarázott tovább. - Hallottunk az invázióról, és arról, hogy te vagy a vezére - elégedetten kihúztam magamat. - És szerintünk nagyon erőszakos dolog lenne elfoglalni a humanoidokat...
- De hiszen ez a lényeg! - vágtam közbe. Komolyan nem érti?
- Nem szállhatunk szembe az invázióval - magyarázta az akármi. - Viszont beszéltünk a zöldnökkel, és megengedte, hogy egyikünk felügyelje a munkásságodat, nehogy több vért ontsunk, mint ahogyan az szükséges lenne - az a hülye vigyor. Már rögtön sejtettem, hogy fog ez végződni. - Így hát én beköltözöm hozzád - mondta, miközben teljes lelkesedéssel bevonszolta magát a bázisra.
- Na azt már nem! - mondtam. Ez komoly? A nyakamba kapok egy ilyen... Nyomit?
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátok leszünk - mosolyogta, és nem tudom, hogy az a döbbenetesebb, hogy azt mondta, barátkozni akar, vagy az, hogy ezt komolyan is gondolta. Mindenesetre beleszólásom nem lehet, hiszen a zöldnök áldását adta.
Hát ez remek... - gondoltam, a szégyentelen pedig szinte rögtön belakta magát.
- Szia Szőrmók! - köszönt a dögnek, mintha csak valami régi ismerős lenne.
- Szia Eperke! - biccentett a szőrgolyó.
A zöldség/gyümölcs, a későbbiekben pedig Eperke, mert bár tagadja gyümölcslétét, a neve, és minden személyiségi jegye is arról árulkodik, hogy valahogyan mégiscsak gyümölcs, szinte azonnal belakta magát, és ami külön kellemetlen, hogy a humanoidok is imádják. Amint hazajöttek, és meglátták Eperkét, aki illedelmesen bemutatkozott, és bocsánatot kért a zavarásért, persze rögtön ő lett a humanoidok kiskedvence. Úgyhogy Szőrmókot meg Eperkét most imádják, mert olyan kedvesek, meg minden, én meg itt ülök a vackomban, és duzzogok.

Akkor is nekem van igazam! - Répa

Egy humanoiddal kevesebb

Na tehát, a jó hír, hogy az idősebb humanoid elhúzza a csíkot. Szó szerint. Elmegy jó messzire, és már napokkal az indulás előtt azzal van elfoglalva, hogy rém unalmas módon taglalja nekem az elkövetkezendő utazásai részleteit. Mondanom sem kell, mennyire nem érdekel. Ő viszont nem veszi észre magát.
Rossz hír viszont, hogy a kisebb humanoid itt marad a nyakamon még egy ideig, pedig már úgy várom, hogy enyém lehessen az egész bázis!

Nehéz az élet, de fel a fejjel! - Répa

Búcsú Bélától

És elérkezett a nap, amit nem igazán vártam. ismételten egyedül kell szembenéznem a humanoidok mérhetetlen hülyeségével, ugyanis Béla sikeresen elvégezte a kiképzést, és éppen ideje, hogy gyakornoki mivoltából ő is igazi, teljes jogú zöldségkatonaként megkezdje a beépülést a humanoidoknál. El sem tudom mondani, mennyire fog hiányozni. Felbecsülhetetlen emlék marad, amikor apró kavicsokkal dobáltuk Szőrmókot, vagy amikor Szőrmók hátán lovagoltunk (persze Szőrmók tudta nélkül), vagy amikor relikviaként megszereztünk pár szál szőrt Szőrmóktól, amíg aludt, azóta is ott őrizzük a kis vackunkban. Egy szóval, vele teljesítettem ki a Szőrmók elleni hadjáratomat, és társam volt a bajban, olyan társ, akit - be kell vallanom - igazán szükségeltem az akció folyamán. Most, hogy elment, tátongó űrt érzek mindenütt. Hiába, azt hiszem, már el is felejtettem, milyen hülyék a humanoidok a gyakornokom nélkül. Tudom, hogy Béla sora jól alakul, és ennek örülök is, de valahogyan mégis hiányzik. Remélem, jól fog alakulni a sorsa, és még sokkal több humanoid életét keseríti meg!

Kiképzési szünet

A humanoid utódoknak kiképzési szünetük van. Ez abból áll, hogy a kiképzés helyett inkább a bázisukon lopják a napot. A fiatalabb utód "évzárón" van, ez valami olyan szertartás, amiben a humanoidok megünneplik az eltelt 9 hónapban el nem ért eredményeiket, és úgy tesznek, mintha kegyetlenül dolgoztak volna. Az idősebb humanoid utód most kelt. Mondta, hogy nem aludt ő eddig, csak Green Day-t hallgatott az ágyban. Amikor megkérdeztem tőle, mi a frász az a Green Day, lesajnálóan (egy humanoid lesajnáló VELEM?!) csak annyit mondott; "Zöld Nap". Visszakérdeztem, hogy úgy Zöld Nap-e, hogy eljönnek a zöldségek, és mindent elfoglalnak, vagy csak menőznek, erre azt válaszolta, hogy nem tudja, de erősen meg lenne lepve, ha az előbbiről van szó. Néha nem értem a humanoidokat. Nem csak néha. Az utód mindenesetre vállat vont, és nekilátott reggelizni, ha már így mindjárt délre jár az idő. Nem tudom, hogy neki jó-e az, de én nem fogok kibírni két és fél hónapot összezárva velük. És ami a legszörnyűbb, hogy Béla holnap megy el. Azt hiszem, kínszenvedéssel teljes heteknek nézünk elébe.

Kitartás, Zöldségek! - Répa

Nem csak mi utáljuk a humanoidokat

Nem, bizony, hogy nem csak mi. A humanoid városok állnak, vendéglátóim csak katasztrófaturistálkodni járnak ki. Árvíz van a humanoidok földjén, én pedig hátradőlve, a vackom kellemes melegéből szemlélve, ahogyan a kis homokzsákjaikkal próbálják megállítani, azon gondolkodom, hányan utálhatják még a humanoidokat. Jó sokan persze. Az egyik humanoid beleolvas az írásomba, és felmordul, hogy "Répa, hogy lehetsz ennyire kegyetlen?". Bevallom, én se tudom. A humanoid elparancsol a gép elől, hogy megnézze, hol és hogyan tudna segíteni. Milyen jópofa. Nekem eszembe se jutott, hogy segíteni is lehetne.

Zöldségek tengerét látom hömpölyögni a szemem előtt - Répa

Szőrmókról és a Szövetségről

Nos, mint ahogyan azt nemrégiben megtudtam, Szőrmók kapcsolatban áll azzal a furcsa gárdával, akik berángattak engem a társasház (ez a humanoidok bázisának humanoid megfogalmazása) alá, és megkötötték velem 'A Szövetséget'. Nagybetűvel, ugyanis a Szövetség egy olyan dolog, amivel nem szabad viccelni. Sajnálom, skacok, ez van. És erre döbbentett rá az elmúlt pár nap eseménysorozata is. Mint ahogyan azt már említettem van egy zöldség-gyakornokom, Béla, aki a legnagyobb örömmel költözött be hozzám, és én a legnagyobb örömmel fogadtam, könnyek, szeretet, boldogság, giccs, minden, amit a humanoidok utálnak, szóval szinte sajnálom, hogy mit sem tudnak Béla létezéséről. De csak szinte. Tudom, hogy ez így van rendjén. Nem szeretném, hogy beleártsák magukat az én (tágabb csoportot megjelölve a zöldségek) ügyeimbe. Ha csak egy fikarcnyit lennének okosabbak, persze beismernék, hogy éppen ideje lenne már átengedni a kis 'fajocskájukat' az erősebbeknek. De nem. Ha pusztulni akarnak, hát pusztuljanak, nekünk attól csak jobb lesz. Úgy értem, pusztítani jópofa dolog.
Éltük viszonylag békés, idilli kis cukormázas életkénket Bélával, és esküszöm, az elmúlt pár hét küldetésem legklasszabb hetei voltak! Haditerveket és mindenféle ármányokat szövögettünk, és jókat nevetgéltünk magunkban, amikor a humanoid utódok éppen magukat sajnálták valamiért. Hogy miért, azt nem tudom igazán, ezek a humanoidok mindig tudják sajnálni magukat valamiért. Egyrészt lenyűgöző, ahogyan a saját korlátaik között vergődve, szerencsétlen módon újra és újra átrágják a pitiáner problémáikat, másrészről viszont. Ne már... A humanoidok érzékeny lelkének nincs, ami ne tudna ártani, viszont alig van, ami használhatna. Nem értem, és egyre kevésbé fogom érteni, hogy mit használ ez nekik. Bár azt hiszem, még egy normális intelligenciával megáldott zöldség (vagyis mindegyikünk) se tudná értelmezni a humanoid gondolkodást, nem hogy egy olyan adonisz, mint én.
Viszont vannak dolgok, amik még engem is gondolkodásra késztetnek. Amióta berángattak arra a furcsa helyre, tudom, hogy semmi sem az, aminek látszik, és van valami, ami beárnyékolja az egész küldetést, valami, ami még előttem is titok, és míg én csak jó katonaként engedelmeskedem a parancsnak, addig ki tudja, hogy mi játszódik le a hátam mögött. De ami még jobban bosszant, hogy Szőrmók, az az ostoba, lanyha dög mintha többet tudna róla, mint én. Na jó, azért itt álljon meg a menet! Ne már, hogy egy ilyen hülye nyúl, vagy mi a fene ez jártasabb legyen nálam? Vagy csak egyszerűen kihevert az ablakpárkányra, lehúzta a termetes súlya, leplattyant a földre, és őt is behúzták, hogy beszervezzék? Lehet, hogy ő se tud semmit, csak a feladatát teljesíti. Ez azért némiképp megnyugtatott. Amíg nem tudtam, amit most tudok. Szőrmók figyel engem.
Mindez akkor vált világossá számomra, amikor egy szép pénteki délelőttön, amíg az összes humanoid távol volt, Bélával a szokásos tevékenységünket végeztük, azaz az idősebb  humanoid utód naplóját olvastuk, és kegyetlen jókat röhögtünk rajta. Most komolyan, hogy lehetnek a humanoidok ennyire gejjek, érzelgősek, és... Már szavakat se találok rá. Éppen egy szaftos részletet olvastam fel fennhangon, és Béla konkrétan leszédült a helyéről a röhögéstől, amikor észrevettem, hogy Szőrmók figyel engem. Minket. Illetve, valamennyire tudtam, hogy figyel, szemmel tart, és a többi, de kezdett gyanússá válni. Olyan kívülállónak tűnt. Mert bár hallotta amit mondok, és a humanoid utód érzelmi világa kétségkívül röhejes, és kicsinyes, még a zseniálisan bénán megfogalmazott körmondatok hallatán sem mosolyodott el. Csak feküdt a háján, és bambán nézett ránk. Amikor befejeztük, Béla felfedezőútra indult, hátha ír a fiatalabb humanoid utód is naplót, így tehát kettesben maradtunk a döggel.
Eleinte azt hittem, hogy ez is egy ilyen jelentéktelen kis Szőrmók-Répa jelenet lesz, vetünk egy-egy megvető pillantást a másikra, aztán elfordulunk, és mindketten gondolatainkba mélyedve bámuljuk a falat, mintha csak megállt volna az idő, egészen addig, míg Béla vissza nem érkezik, hogy minden visszatérjen a megszokott kerékvágásba. De nem. Szőrmók másképp gondolta, ezért felém fordult, és megszólalt. Amit mondott, azt tárgyilagosan mondta, szárazon és szűkszavúan, mégis megrezzentem, amikor meghallottam a hangját.
- Nem meséltél neki róla. - morogta. Valahogy úgy éreztem, hogy morog, még az arca is eltorzult egy kicsit. Szőrmók ilyenkor a frászt tudja hozni rám.
- Miről? - kérdeztem vissza, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem a tekintetét.
- A Szövetségről. - válaszolt. Ó, hát persze, a Szövetség. Szőrmókkal csak ez az egyetlen közös témánk van, várhattam volna, hogyha hozzám szól, erről fog beszélni. Igaz, ezek a Szövetség-beszélgetéseink mindig iszonyatosan rövidek, és kívülről iszonyatosan hülyén hangozhatnak, rám valahogyan mindig a frászt hozza. Furcsa dolog egy olyan hülye állatot, mint Szőrmók komolynak látni. - Fogalmad sincs, hogy mekkora veszélybe sodrod. - egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Láttam a tekintetén, hogy amit mondott, úgy is gondolja. Veszélybe sodrom...
Veszélybe sodrom...
Veszélybe sodrom...
Ízlelgettem magamban a gondolatot. Talán igaza van. Talán tényleg veszélybe sodrom.
És még csak nem is tudok róla.
Mostanáig talán nem is tudtam róla.
- Naplót nem találtam, de itt van egy jegyzetfüzet teleirkálva mindenféle hülyeséggel! - ezekkel a szavakkal szakította meg gondolatmenetemet a visszatérő Béla, és a szőrmókos beszélgetés szürke köde egy pillanat alatt foszlott szét körülöttem. Szőrmók oda se figyelt rám többé, és minden tovább folytatódott. Azzal a különbséggel, hogy erkölcsi dilemma elé kerültem; vajon elmondjam Bélának a Szövetséget?
Vagy azzal csak még nagyobb veszélybe sodrom?
Egyáltalán... Mit mondhatnék el neki valamiről, amiről én se tudok?

Francba a dilemmákkal! - Répa

Vendégségesdi

... avagy a humanoidok aktuális hülyesége. Itt a jó idő, beköszöntött a nyár. Legalábbis a humanoidok szerint, de persze mint általában, most is tévedtek. Az idősebb humanoid leverten fekszik otthon, beteg, vagy mi, mert hogy a humanoidok gyenge szervezete néha csak úgy poénból beadja a kulcsot. Ha ez még nem lenne elég, a humanoidok kitalálták, hogy meginvitálják a többi humanoidot is magukhoz, hogy együtt örüljenek annak, mennyire primitívek. Ilyenkor egy tál élelem fölött kis, korlátolt világuk aktualitását vesézik ki, mondanom sem kell, iszonyatosan unalmas.
Leírom, hogy néz ki egy ilyen humanoid vendégség, tényleg érdekes. Először is a humanoidok a telekommunikációs eszközön felhívják egymást, és lelkendezve megbeszélik, milyen jó lenne összeülni. Ezután vendéglátóm nekiáll készülődni, figyelmezteti a humanoid utódokat, hogy vendég jön a házba, takarítsanak ki, és ha lehet, most az egyszer viselkedjenek normálisan. (ez rendszerint nem szokott sikerülni) Nekem pedig megmondják, hogy ha egy mód van rá, húzzam meg magam, mert nem akarják, hogy a rokonságot egy beszélő répa üdvözölje. Nem értem, ebben mi a furcsa, nézzenek csak magukra, az intelligencia-szintjükből kiindulva a beszélő humanoid nagyobb bravúr, de ők teljes egyetértésben megszavazzák az ideiglenes likvidálásomat. Duzzogva beleegyezem, és azzal nyugtatom magamat, hogy legalább nem kell még több humanoid társaságát elviselnem. Egy kicsit magamban leszek, haditervet készítek, és tanácskozom Bélával, akiről a humanoidok továbbra sem tudnak. Nyehehehehe.
Ők pedig abszolút lelkesek, kitakarítják a bázist, elkészül az élelem, és vesznek 'kólát' is a boltban.
A kóla nagyon fontos dolog, tudniillik, a humanoidok ezzel szoktak ünnepelni. Azt hinnéd, ital, műanyag palackban tárolják, pohárból isszák, de utánajártam, és kiderült, hogy torokgyógyszer (!). Ezek után már végképp nem tudom, mit higgyek a humanoidokról. Persze ugyanazt, amit eddig, hogy rettenetesen fejletlen faj.
Na tehát, miután a torokgyógyszer is megvan, a vacsora is készen áll, és a humanoid utódok, akik semmit nem csináltak, elégedetten elterpeszkednek a kanapén, a megbeszélt időpont után egy-másfél órával megérkeznek a vendégek.
Ekkor jön az üdvözlési szakasz, mindenki mindenki nyakába borul, a humanoidok úgy örülnek egymásnak, mintha nem hívhatnák fel bármikor lelkendezve a másikat, hogy ünnepeljék meg a primitívségüket közösen. A vendégek boldogan bejelentik, hogy hoztak torokgyógyszert, és ekkor jön a nevetés, hogy de hiszen vettek torokgyógyszert ők is, valaki megjegyzi, hogy akkor már biztos, hogy jut elég torokgyógyszer mindenkinek, ennek örülnek valamiért, aztán leülnek az asztalhoz, és elfogyasztják a táplálékot. Mindenki dicséri a házigazdát, aki persze kételkedik főzőtudományában, de még ha rossz is az étel, azt is legfeljebb csak bújtatott fintorokkal adják egymás tudtára, a "szakácsot" mindenki dicséri.
Ezután beszélgetés következik, a politikai aktualitások, illetve a humanoidok életének jelen állása érdekfeszítő módon, teljes egyetértésben való kitárgyalása. A humanoid utódok fojtott csendben hallgatják, majd úgy a beszélgetés háromnegyede-felé nekik szegeznek kérdéseket. Először az idősebbtől, hogy "Hogy áll a pasikkal". Nos, mindenképpen megjegyezném, hogy a 'pasi' szó a fejlett egyedeket jelöli, és bár még kevés 15 éves hímnemű humanoid utódhoz volt szerencsém, a legnagyobb jóindulattal sem nevezném őket "pasiknak". Mindenesetre nem a megnevezés zavarja az idősebb utódot, diffúz önsajnálattal reagál, miszerint ő soha nem fog senkinek se kelleni, és különben is hagyják már békén ezzel a témával, és blablablabla.
A fiatalabb utódtól már meg sem merik mindezeket kérdezni, a kiképzéséről érdeklődnek, meg hogy jövő évtől egy másik kiképzőközpontban fogja folytatni a tanulmányait.
El nem bírom képzelni, hogy mi érdekli ezen a humanoidokat.
A továbbiakban az imént megbeszélteket vesézik ki újra, lankadatlan érdeklődéssel, miközben torokgyógyszert iszogatnak, majd valamikor késő estefelé könnyes búcsút vesznek egymástól, és megbeszélik, hogy nemsokára jönnek megint.
Na, azt már nem.

Zöldség-összetartozás! - Répa