Nos, mint ahogyan azt nemrégiben megtudtam, Szőrmók kapcsolatban áll azzal a furcsa gárdával, akik berángattak engem a társasház (ez a humanoidok bázisának humanoid megfogalmazása) alá, és megkötötték velem 'A Szövetséget'. Nagybetűvel, ugyanis a Szövetség egy olyan dolog, amivel nem szabad viccelni. Sajnálom, skacok, ez van. És erre döbbentett rá az elmúlt pár nap eseménysorozata is. Mint ahogyan azt már említettem van egy zöldség-gyakornokom, Béla, aki a legnagyobb örömmel költözött be hozzám, és én a legnagyobb örömmel fogadtam, könnyek, szeretet, boldogság, giccs, minden, amit a humanoidok utálnak, szóval szinte sajnálom, hogy mit sem tudnak Béla létezéséről. De csak szinte. Tudom, hogy ez így van rendjén. Nem szeretném, hogy beleártsák magukat az én (tágabb csoportot megjelölve a zöldségek) ügyeimbe. Ha csak egy fikarcnyit lennének okosabbak, persze beismernék, hogy éppen ideje lenne már átengedni a kis 'fajocskájukat' az erősebbeknek. De nem. Ha pusztulni akarnak, hát pusztuljanak, nekünk attól csak jobb lesz. Úgy értem, pusztítani jópofa dolog.
Éltük viszonylag békés, idilli kis cukormázas életkénket Bélával, és esküszöm, az elmúlt pár hét küldetésem legklasszabb hetei voltak! Haditerveket és mindenféle ármányokat szövögettünk, és jókat nevetgéltünk magunkban, amikor a humanoid utódok éppen magukat sajnálták valamiért. Hogy miért, azt nem tudom igazán, ezek a humanoidok mindig tudják sajnálni magukat valamiért. Egyrészt lenyűgöző, ahogyan a saját korlátaik között vergődve, szerencsétlen módon újra és újra átrágják a pitiáner problémáikat, másrészről viszont. Ne már... A humanoidok érzékeny lelkének nincs, ami ne tudna ártani, viszont alig van, ami használhatna. Nem értem, és egyre kevésbé fogom érteni, hogy mit használ ez nekik. Bár azt hiszem, még egy normális intelligenciával megáldott zöldség (vagyis mindegyikünk) se tudná értelmezni a humanoid gondolkodást, nem hogy egy olyan adonisz, mint én.
Viszont vannak dolgok, amik még engem is gondolkodásra késztetnek. Amióta berángattak arra a furcsa helyre, tudom, hogy semmi sem az, aminek látszik, és van valami, ami beárnyékolja az egész küldetést, valami, ami még előttem is titok, és míg én csak jó katonaként engedelmeskedem a parancsnak, addig ki tudja, hogy mi játszódik le a hátam mögött. De ami még jobban bosszant, hogy Szőrmók, az az ostoba, lanyha dög mintha többet tudna róla, mint én. Na jó, azért itt álljon meg a menet! Ne már, hogy egy ilyen hülye nyúl, vagy mi a fene ez jártasabb legyen nálam? Vagy csak egyszerűen kihevert az ablakpárkányra, lehúzta a termetes súlya, leplattyant a földre, és őt is behúzták, hogy beszervezzék? Lehet, hogy ő se tud semmit, csak a feladatát teljesíti. Ez azért némiképp megnyugtatott. Amíg nem tudtam, amit most tudok. Szőrmók figyel engem.
Mindez akkor vált világossá számomra, amikor egy szép pénteki délelőttön, amíg az összes humanoid távol volt, Bélával a szokásos tevékenységünket végeztük, azaz az idősebb humanoid utód naplóját olvastuk, és kegyetlen jókat röhögtünk rajta. Most komolyan, hogy lehetnek a humanoidok ennyire gejjek, érzelgősek, és... Már szavakat se találok rá. Éppen egy szaftos részletet olvastam fel fennhangon, és Béla konkrétan leszédült a helyéről a röhögéstől, amikor észrevettem, hogy Szőrmók figyel engem. Minket. Illetve, valamennyire tudtam, hogy figyel, szemmel tart, és a többi, de kezdett gyanússá válni. Olyan kívülállónak tűnt. Mert bár hallotta amit mondok, és a humanoid utód érzelmi világa kétségkívül röhejes, és kicsinyes, még a zseniálisan bénán megfogalmazott körmondatok hallatán sem mosolyodott el. Csak feküdt a háján, és bambán nézett ránk. Amikor befejeztük, Béla felfedezőútra indult, hátha ír a fiatalabb humanoid utód is naplót, így tehát kettesben maradtunk a döggel.
Eleinte azt hittem, hogy ez is egy ilyen jelentéktelen kis Szőrmók-Répa jelenet lesz, vetünk egy-egy megvető pillantást a másikra, aztán elfordulunk, és mindketten gondolatainkba mélyedve bámuljuk a falat, mintha csak megállt volna az idő, egészen addig, míg Béla vissza nem érkezik, hogy minden visszatérjen a megszokott kerékvágásba. De nem. Szőrmók másképp gondolta, ezért felém fordult, és megszólalt. Amit mondott, azt tárgyilagosan mondta, szárazon és szűkszavúan, mégis megrezzentem, amikor meghallottam a hangját.
- Nem meséltél neki róla. - morogta. Valahogy úgy éreztem, hogy morog, még az arca is eltorzult egy kicsit. Szőrmók ilyenkor a frászt tudja hozni rám.
- Miről? - kérdeztem vissza, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem a tekintetét.
- A Szövetségről. - válaszolt. Ó, hát persze, a Szövetség. Szőrmókkal csak ez az egyetlen közös témánk van, várhattam volna, hogyha hozzám szól, erről fog beszélni. Igaz, ezek a Szövetség-beszélgetéseink mindig iszonyatosan rövidek, és kívülről iszonyatosan hülyén hangozhatnak, rám valahogyan mindig a frászt hozza. Furcsa dolog egy olyan hülye állatot, mint Szőrmók komolynak látni. - Fogalmad sincs, hogy mekkora veszélybe sodrod. - egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Láttam a tekintetén, hogy amit mondott, úgy is gondolja. Veszélybe sodrom...
Veszélybe sodrom...
Veszélybe sodrom...
Ízlelgettem magamban a gondolatot. Talán igaza van. Talán tényleg veszélybe sodrom.
És még csak nem is tudok róla.
Mostanáig talán nem is tudtam róla.
- Naplót nem találtam, de itt van egy jegyzetfüzet teleirkálva mindenféle hülyeséggel! - ezekkel a szavakkal szakította meg gondolatmenetemet a visszatérő Béla, és a szőrmókos beszélgetés szürke köde egy pillanat alatt foszlott szét körülöttem. Szőrmók oda se figyelt rám többé, és minden tovább folytatódott. Azzal a különbséggel, hogy erkölcsi dilemma elé kerültem; vajon elmondjam Bélának a Szövetséget?
Vagy azzal csak még nagyobb veszélybe sodrom?
Egyáltalán... Mit mondhatnék el neki valamiről, amiről én se tudok?
Francba a dilemmákkal! - Répa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése