A humanoid utódok közel két hete döglenek a bázison, aminek az a következménye, hogy rettenetesen elunták magukat. És én is velük, hiszen nem túlzottan izgalmas az élet. Főleg velük nem. Főleg azóta nem, hogy Béla elment, és megint egyedül vagyok. A mentoráltam hiánya ébreszt rá leginkább arra, hogy bár küldetésem indíttatása nemes célú, bizony vannak hátráltatói is egy ilyen hosszadalmas bevetésnek. Amikor először hallottam, hogy 'beépülés', még nem is gondoltam bele igazán, milyen döbbenetesen nagy feladat is kellemesen létezni egy ilyen visszamaradott, primitív, ostoba faj körében, és akkor még nem is említettem Szőrmókot. Lassan kezdem irigyelni a lanyha dögöt, akinek lényegében totálisan mindegy, ki és mi van körülötte, amíg teljes nyugalomban el tud terpeszkedni a javarészt saját ürüléke és némi szétdobált nyúlkaja alkotta kupacon, amit ő a lakhelyének nevez. Már lassan azon gondolkodom, a haditervek gyártása és a gonosz kacarászásaim közé beiktatom a napirendembe Szőrmók megfigyelését, nem csak egyértelműen gyanús viselkedése, és a Szövetség miatt, hanem azért is mert szeretnék rájönni, hogy lehet ennyire bambán létezni.
A napi rutinom azonban egyelőre szokásosan haladt. Ügyesen megvártam, amíg a humanoidok elmennek, aztán amikor végre becsukták az ajtót, gonosz kacaj tört fel gyökértörzsem mélyéből. Végre magamra maradtam, egyes-egyedül. Végre nem kell fárasztóan titkolóznom vendéglátóim előtt. Szabadság! Ó, a Szabadság édes íze! Ilyenkor jut eszembe az eljövendő, amikor is mi fogunk uralkodni ezen a területen, és a humanoidok nem lesznek többé félelem tárgyai.Többé nem kell fárasztóan titkolózni, eldugni a terveket, úgy tenni, mintha nem jelentenél akkora veszélyt a fajukra, mint amekkorát valóban jelentesz... Bevallom, ez az egyik ok, amiért érdemes volt belekezdenem mindezekbe.
Éppen egy remek fegyveren dolgoztam; lényege, hogy beszippantja a támadásba lendülő humanoidokat egy hatalmas porzsákba. Amikor majd Hagymagyarországon gyártásba kerül többféle dizájnban is kapható lesz; tervezek feketét, fehéret, ultravékonyat, összehajtogathatót, és rózsaszínt is, de elképzelhető, hogy ha éppen divatban van, neon színekben is kapható lesz. Éppen arról ábrándoztam, vajon milyen nevet adjak neki; corpusszívó? polgárszívó? humanoszipka? Nehéz dolog ez...
Amikor tehát éppen ezen az igen fontos problémán törtem a csúcsomat, csöngetést hallottam. Egyértelmű volt, hogy nem az egyik humanoid érkezett meg, hiszen ők nemrég mentek el, és amúgy sem szoktak csöngetni, hiszen maguktól is ki tudják nyitni a bázis kapuját.
Kellemes emlékek szálltak meg. Karfiol Karcsi is így csöngetett be annak idején, és én ugyanilyen gyanakvó voltam. Legalább tudom, hogy van, ami nem változik.
De ahogyan kedves tanítómesterem, Zöld Bab mindig mondogatta: "A zöldség legnagyobb erénye a paranoia."
Büszkén kihúzom most magamat; igazi erényes zöldség vagyok.
Zöld Bab mindig azt mondta, ha nem tudom, mit gondoljak, gondoljam a legrosszabbat. Szóval miközben az ajtó felé lépdeltem, a lehető legrosszabb lehetőségeken gondolkodtam; egy csapat felfegyverkezett humanoid, egy csapat felfegyverkezett, génmanipulált zöldség, bárki felfegyverkezve, hiszen nálam jelenleg csak tervek vannak, igazi fegyver nincs. Mindenre felkészültem. Tényleg mindenre.
Aztán kinyitottam az ajtót, és amit láttam, minden elképzelésemet felül(vagy ha úgy tetszik alul)múlta.
A lény, aki az ajtó mögött várt rám, gusztustalan mosollyal kis pirospozsgás arcocskáján, ocsmányabb volt, mint a humanoidok és Szőrmók együttvéve. De nem viccelek. Mindjárt leírom Zöldségtársaim, miért mondom ezt.
Mert aki az ajtó mögött várt rám, nem volt más, mint egy gyümölcs.
Amikor megláttam, bevallom egy kicsit megrettentem. Úgy értem, azért egy gyümölcs. Nincs zöldség, aki ne utálná a gyümölcsöket. A gyümölcsök ronda, irritáló népek, és Zöld Bab is megmondta, tartsam távol magamat tőlük. Most pedig itt állt egy, velem szemben, azzal a gusztustalan mosolyával méregetett, és tudtam, hogy akar valamit. Tőlem. Specifikusan.
Azon vacilláltam, vajon stratégiailag jó döntésnek számítana-e rácsapni az ajtót, vagy abból csak azt szűrné le, hogy félek tőle?
Sajnos nem volt időm eldönteni, mert a gusztustalan genetikai zsákutca megkezdte a beszédet:
- Szia, te vagy Tarló Répa? - kérdezte azon a visszataszítóan nyálas, vidám és szeretetteli hangján, olyan közvetlenséggel, biztatóan mosolyogva rám, aminek már a puszta gondolatától olyan csomagot hozok a szájnyílásomon keresztül világra, ami leginkább a humanoidok vadas nevű ételére hasonlít, ami igaz, egy teljesen más, barbár módon készül, a végeredmény ugyanaz. Azon spekuláltam, vajon mennyi esély van arra, hogy ha azt mondom, nem, nem én vagyok Tarló Répa, beveszi, és megkeres egy másik a környéken élő répát. De rájöttem, hogy olyan kevés van a humanoidok között. Így hát finoman bólintottam a csúcsommal. Elővettem minden bennem lakozó illedelmességet, és mivel mint mindenben, ebben is kiváló vagyok, a lehető legtapintatosabban megérdeklődtem látogatómtól:
- Mit akarsz, te undorító förmedvény? - az az átkozott mosoly még ekkor sem lohadt le a szerencsétlen arcáról. Kicsi, piros lény volt, apró zöld levelekkel, még kacsóiban is kedvesség és kellem lakozott. Nem csoda tehát, hogy ellenszenvesnek találtam.
- Itt félreértés történt. - felelte a gyümölcs. - Én zöldség vagyok. - mondta. - Retek.
Te aztán nem. - jegyeztem meg magamban, de persze ki nem mondhattam. Olyan meggyőződéssel ecsetelte a szerencsétlen, hogy egy retek, hogy inkább unottan bólintottam, hogy elhiszem neki, csak fogja már be.
- És mit akarsz te... Akármi? - kérdeztem, ismét tanúbizonyságot téve csiszolt stílusomról.
- Én Zöld Béke-társulattól vagyok. - magyarázta az eper/retek. Hallottam már a Zöld Béke-társulatról. Ilyen hülye, idealista zöldségek alkotják, akiknek más dolguk sincs, csak ülnek, és hirdetik a békét. Én személy szerint nyápicoknak gondolom őket, akik nem tudtak alkalmazkodni a zöldségtársadalom rendjéhez, és ebbe a leírásba az előttem álló gyümölcs/zöldség tökéletesen bele is illett bárgyú vigyorával. Csak bólintottam, a nyomorult meg még mindig nem vette észre, hogy mennyire fölösleges, csak magyarázott tovább. - Hallottunk az invázióról, és arról, hogy te vagy a vezére - elégedetten kihúztam magamat. - És szerintünk nagyon erőszakos dolog lenne elfoglalni a humanoidokat...
- De hiszen ez a lényeg! - vágtam közbe. Komolyan nem érti?
- Nem szállhatunk szembe az invázióval - magyarázta az akármi. - Viszont beszéltünk a zöldnökkel, és megengedte, hogy egyikünk felügyelje a munkásságodat, nehogy több vért ontsunk, mint ahogyan az szükséges lenne - az a hülye vigyor. Már rögtön sejtettem, hogy fog ez végződni. - Így hát én beköltözöm hozzád - mondta, miközben teljes lelkesedéssel bevonszolta magát a bázisra.
- Na azt már nem! - mondtam. Ez komoly? A nyakamba kapok egy ilyen... Nyomit?
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátok leszünk - mosolyogta, és nem tudom, hogy az a döbbenetesebb, hogy azt mondta, barátkozni akar, vagy az, hogy ezt komolyan is gondolta. Mindenesetre beleszólásom nem lehet, hiszen a zöldnök áldását adta.
Hát ez remek... - gondoltam, a szégyentelen pedig szinte rögtön belakta magát.
- Szia Szőrmók! - köszönt a dögnek, mintha csak valami régi ismerős lenne.
- Szia Eperke! - biccentett a szőrgolyó.
A zöldség/gyümölcs, a későbbiekben pedig Eperke, mert bár tagadja gyümölcslétét, a neve, és minden személyiségi jegye is arról árulkodik, hogy valahogyan mégiscsak gyümölcs, szinte azonnal belakta magát, és ami külön kellemetlen, hogy a humanoidok is imádják. Amint hazajöttek, és meglátták Eperkét, aki illedelmesen bemutatkozott, és bocsánatot kért a zavarásért, persze rögtön ő lett a humanoidok kiskedvence. Úgyhogy Szőrmókot meg Eperkét most imádják, mert olyan kedvesek, meg minden, én meg itt ülök a vackomban, és duzzogok.
Akkor is nekem van igazam! - Répa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése