A szörny

Este, amikor a humanoidok zavart elméje már az R.E.M.-szakaszban leledzett, én még éberen kuksoltam, várva a megfelelő pillanatot az általam találó módon "Szörny-hadművelet"ként tituált bevetés megkezdésére. Biztos, ami biztos, Eperkét sem hagytam aludni.
Tudtam, hogy a mi szörnyünk éjfél után kezdett el hangoskodni, ebből arra következtettem, hogy éjjeli életmódot folytat, és napját akkor kezdheti igazán, amikor hörögni kezd, ezért hogy ereje teljében csípjem el, úgy döntöttem, az indulásra legmegfelelőbb pillanat éjfél előtt tíz perccel érkezik el.
Bevallom, kicsit izgultam. No nem, mintha ilyen gyenge, nyomi kis senki lennék, meg ilyenek, csak éppen annyira izgultam, amennyi jót tesz az akciónak. Az óralapon, amit a humanoid kölyköktől csórt zseblámpával világítottam meg, hogy tudjam, mikor is kell indulni, lassan vánszorgott az óramutató az indulás időpontja felé.
Eperke szépen pillogott rám szánalmas kis tekintetével, és értetlenül nézett. Szerencsétlen agyát megviselte az alvás hiánya, ezért még a szokásosnál is degeneráltabban viselkedett.
- Répa, miért kell nekem is veled mennem? - kérdezte nyomorult kis hangján.
- Mert a humanoidok azt mondták, hogy a szörny zöldséget eszik, és te reteknek képzeled magad, nem?
- Én retek vagyok. - jelentette ki Eperke, miközben kicsit még ki is húzta magát. Legalább büszke rá, hogy zöldség, még ha csak pufók fejében is az.
- Hát persze. - mormoltam. Szerencsére nem kellett sokat Eperke társaságában lennem, ugyanis nemsokára ütött az óra, és végre elindulhattunk a humanoidok pincéje felé.
Jeleztem Eperkének, aki kénytelen-kelletlen módon elindult utánam. Szerencsétlent csak úgy tudtam meggyőzni, hogy jöjjön velem szörnykajának, hogy megígértem neki, nem fogom a szörnyet a humanoidok bántására használni. Ezt természetesen nem fogom betartani, de amit Eperke nem tud, az nem fog fájni neki.
Óvatosan kimerészkedtünk a kis vackunkból, át a humanoidok folyosóján, egészen a bázis nyílászárójáig. Ezzel meggyűlt a bajom, ugyanis a bázis kapuja sokkalta súlyosabb, mint ahogyan én azt eleinte elképzeltem, Eperke meg nem akart segíteni, mert megsértődött valamin.
Viszont miután valahogy végre átjutottunk a kapun, és nem nyomott minket össze, már egész simán mentek a dolgok. A pincébe levezető lépcsőt gyorsan megtaláltuk, az ajtót meg ilyen bumszli humanoidokra kifejlesztett rácsos ajtó takarta, ezen könnyűszerrel átjutottunk.
Ekkor következett az a rész, amikor Eperke először tojta össze magát. Folyton azért rinyált, mert sötét van, és ő persze fél a sötétben. Jeleztem neki, hogy egy szörnyet megyünk megkeresni, a sötéttől kell a legkevésbé félnie.
Ekkor elbőgte magát.
Nem segített labilis kísérőm hangulatán az sem, hogy hangos hörgés vette kezdetét jelezve, hogy éjfélt ütött az óra. Ekkor éreztem először, hogy igazam van; a pincében minden sokkal hangosabb volt, valóban a szörny közelében jártunk tehát.
Eperke ekkor béna kis kacsóival elkezdett összevissza rángatni, mondván, hogy ő fél, és forduljunk vissza, és ő nem akar szörnykaja lenni.
Finoman jeleztem neki, hogy nem érdekel, mit akar, szörnyet fogni jöttünk, és haladjon csak szépen tovább a hang forrásának irányába, és akartam neki mégvalamit mondani, de ekkor megjelent maga a beszélgetés tárgya; a szörny.
Nos, maga a lény úgy nézett ki, mint egy hatalmasra nőtt virsli szőrrel borítva, ijesztő (úgy értem, félősöknek ijesztő, nem nekem) tekintettel, hatalmas fogakkal. Hosszra körülbelül mint három humanoid összerakva, ez tekergőzik a pincéjükben.
Eperke amikor meglátta, konkrétan sírva fakadt, én azonban bátran a szörny elé néztem, átkaroltam Eperkét, és bátran odalöktem a szörny elé.
- Őt edd meg, ne engem! - mondtam határozott hangon, a szörny pedig közelebb tekergőzött Eperkéhez, és hörgő hangján óvatosan megszólalt. Nem is tudtam, hogy a vadállat képes artikulálni.
- Ezt a kis aranyos teremtményt? Már miért enném meg? - kérdezte.
- Háát, nem tudom. Biztos finom.
- Nem, nem, nem fogom megenni, nem vagyok én olyan agresszív. - hörögte a szörny. - Pincepatkányokkal táplálkozom.
- Humanoidokkal? - kérdeztem reménykedve.
- Nem, én tisztességes szörny vagyok. - mondta. - feleségem van, és három gyerekem, nem terrorizálom a humanoidokat, mint némelyik szégyentelen társam. Borzalmas, hogy mindenki ilyen előítéletekből indul ki! - hörögte elszörnyedve, aztán mutatott képeket a családjáról; nagyon bájosak a gyerekei, kicsik, és szőrösek, de a maguk módján kedves volt foghíjas vigyoruk. A szörnyet mellesleg Alfrédnak hívják, és a feleségével is találkoztunk, mi több, teázni is meghívtak magukhoz!
Kicsit csalódott voltam, hogy nem eszik humanoidokat, de tulajdonképpen megértem. Elég kellemetlen lehet, hogy mindenki gonosz, hörgő vadállatnak hisz. Alfréd csak megpróbál érvényesülni szörnyként, és ebben azt hiszem, támogatnunk kell őt nekünk, zöldségeknek is, mivel ő is egy humanoidok által lenézett, de sokkal többre hivatott faj sarja. Több ilyen szörny kéne!

Zöldségek, akkor is felfalatom valakivel Eperkét! - Répa