Egy szebb jövő...

Csodálatos vízió tárult fel előttem álmomban.
Zöldségeket láttam; kicsiket, nagyokat, közepeseket, magkezdeményeket szökellni az utak szélén, és fonnyadó uborkákat láttam a kopár földön ülve. Zöldségek tömege menetelt előre; zellerek, céklák, megtermett padlizsánok, pufók paradicsomok, szépséges karalábék. Voltak köztük ifjabbak, és idősebbek. Borúsabbak és derűsebbek. De egyvalami közös volt bennük: egy célért meneteltek. Egyetlenegy, társadalmunkat összefogó cél hajtotta őket előre a messzeségbe. Voltak köztük csenevészek, voltak magasba törőek. Voltak, kiket meggyötörtté tett a hosszú gyaloglás, voltak, akik még nem szoktak hozzá a háborús körülményekhez. De még ők is elfojtották ellenérzésüket, és amilyen hangosan csak tudták, üvöltötték a messzeségnek, a nagy kopár tájnak:
Zöldség büszkeség!
Zöldség büszkeség!
Válasz nem érkezett, csak a visszhang hallatszott, ami visszaverődött a hegyszirtek alantas kőszikláiról. És ilyen módon, miképpen haladtak előre, a táj is velük zengte dicsőséges dalunkat...
Zöldség büszkeség!
Zöldség büszkeség!
Emelkedett pillanatok voltak mindezek. És ekkor megláttam magamat. Elől mentem. Csúcsomon korona, törzsemen palást. Fenséges volt, ahogyan a színarany korona csillogásában megtörtek a ragyogó nap sugarai, mintha az is az én uradalmam alá tartozna, és fényes, aranyos glóriát vonva személyem köré, ez a napsugár kísérne utamra, és vezetne előre a messzeségbe. A dicsőségbe...

Na mindegy, aztán felébredtem.
Meg kell mondjam, aludtam volna még egy picit. De a humanoidok felráztak, mondván ne üvöltözzem azt, hogy "zöldség büszkeség", mert a szomszédok meghallják, és akkor aztán magyarázkodhatnak. Ja, meg hogy ők is erre keltek fel. Pedig szívesen álmodtam volna tovább... Bármibe lefogadom, főleg jelen lelki állapotomban, hogy a győzedelmes menet végén megtaláltam volna a humanoidokat is láncra verve. Milyen szép is lett volna látni a meggyötört kis arcocskájukat...
De nem, most bezzeg hallgathatom a szokásos kis hülyeségeiket, hogy "Répa, miattad keltem fel", meg "Répa, muszáj ilyen gonosz dolgokat mondanod?", meg "Répa, ne hívj minket 'megátalkodott kis humanoid létformáknak', ez annyira degradáló!". Komolyan mondom, mint annak idején a katonai kiképzésen! Egy percig se csinálnám tovább, ha nem hinném, hogy az álmom, az a gyönyörűséges kép, ami elém tárult az éjszaka, valóban meg fog valósulni. Mert érzem, hogy meg tudjuk csinálni. Mi mind, mi zöldségek!

Előre, Zöldségek Serege egy szebb jövőbe! - Répa