Így hármasban maradtunk; a lanyha dög, a világ legnyomorékabb létformája, és én. Mondanom se kell, eszem ágában sincs közösködni velük, de az elmeroggyant Eperkének erről is más elképzelése volt.
Amikor délben előmásztam a vackomból, hogy elővegyek, és elfogyasszak egy kevéskét abból a nyers húsból, amit még jobb időkre szánva csempésztem be a humanoidok hűtőjébe, és láttam, hogy Eperke és Szőrmók sutyorognak valamiről, már tudnom kellett volna, hogy valamit forgatnak az ocsmány koponyájukban, de túlzottan elvakíthatott a közelgő ebéd ígérete, és éppen ezért mindezeket figyelmen kívül hagytam.
Hiba volt, beismerem. Nem gyakran hibázom (hiszen Ti is tudjátok, milyen kiváló katona is vagyok, és egy kiváló katona ismérvei közé tartozik az, hogy nem hibázik. Vagy csak ritkán. Ugye értitek, na?), de most elkövettem. Ha akkor leállítom őket, most is a kényelmes vackomban üldögélhetnék gonoszul kuncogva. Azonban mint ahogyan ezt már korábbi soraim is sejtették, ez nem így alakult.
Már estefelé lehetett, amikor pengeéles hatodik érzékem megsúgta nekem, hogy valami közeledik. Valami, amiről nem biztos, hogy tudomást akarok venni. De mivel bátor vagyok, úgy döntöttem, valahogyan mégis kiszagolom, miben mesterkednek.
Amint kiléptem a vackomból, Eperke és Szőrmók ronda pofájával találtam szemben magamat. A ronda pofájuk még hagyján, azt kénytelen-kelletlen már megszoktam, de azt nem, hogy csákót viselnek rajta, és szerpentint szórnak a képembe!
Mert bizony ez történt. Szőrmók és Eperke valami elfuserált zsúrt szerveztek maguknak, és amíg én csak pislogtam, hogy mi a frászt szerencsétlenkednek ezek már megint, addig elmagyarázták (már nem, mintha érdekelt volna):
- Répa, mivel a humanoidok nem akartak elvinni nyaralni, úgy döntöttünk, elhozzuk a nyaralást neked! - magyarázta Eperke, és legszívesebben szétvertem volna azt a pirospozsgás képét. Mégis ki mondta, hogy el akartam volna menni a humanoidok béna nyaralására?! - És ez egy jó alkalom arra, hogy együtt töltsünk egy kis időt mi hárman, a nagy csapat!
Nagy csapat?! Mégis mikor lettünk
Már éppen el készültem volna magyarázni sokadjára is, hogy nem óhajtok semmiféle közösséget vállalni a primitív létformájukkal, amikor Szőrmók beindította a humanoidok egyik gépezetét, és ezáltal megszólaltatott egyet azok közül az idegesítően gyenge ingersorozatok közül, amit ezek a szerencsétlenek önmaguk szórakoztatására hallgatnak, és egy még a dallamnál is idiótább táncot kezdtek el járni Eperkével.
Az este további részében én kacsóimba temettem a csúcsomat, és igyekeztem nem üvölteni, Szőrmók és Eperke pedig folyamatosan idétlenebbnél idétlenebb cselekvésekkel szórakoztatták magukat, és egyre többször emlegették, hogy "mi hárman egy nagy csapat vagyunk".
Hát persze, majd ha fagy.
Majd ha valaha is megközelítik az én nagyszerűségemet, akkor visszatérhetünk rá.
Vagyis soha.
Nyehehehehehe.
Életem legkínosabb estéje volt, és lassan már visszasírom a humanoidokat, ami nagy szó. Már szinte annak se tudok örülni, hogy egy hétig távol lesznek.
Talán nem is ők a legnagyobb megpróbáltatás a küldetésben, hanem ez a két idióta, akik továbbra se hajlandóak felfogni, hogy nem akarok konfrontálódni velük. Legalábbis az az idétlen virágfüzér, amit ebben a pillanatban akasztottak fel a csúcsomra, nem erre enged következtetni.
Zöldségek, nehézségek mindig lesznek, de egy jó katona ellenáll (és persze kíméletlenül levadássza az ellenfeleit)! - Répa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése