Akcióban

Micsoda izgalmas estén vagyok most túl! De kezdjük rögtön az elején...
Mikor a humanoidok elindultak agyatmosatni, tudtam, hogy nem érkezett még el a megfelelő alkalom a csírababák kimenekítésére. Szőrmók ördögi tekintete figyelte minden egyes mozdulatomat... Okosnak kellett lennem ahhoz, hogy sikerrel járjak. Igaz, okosabb vagyok én, mint egy kövér, szőrös dög, aki a humanoidok nyelvén "nyúlnak" csúfoltatja magát, ehhez kétség se férjen. Ugyanakkor itt nem csak észre volt szükség, hanem taktikai érzékre, kifinomult, harctéren edződött elemi ösztönösségre, ravaszságra, és persze minden más létformát megszégyenítő, óriási lelkierőre... Olyan lelkierőre, ami csak igen kevesekben lakozik... Persze mondanom sem kell, hogy az "igen kevesek" alatt többek között magamat értem. Bár, mint minden bevetés előtt álló katonát, engem is hatalmába kerített az aggodalommal és izgalommal átitatott, keserű szorongás, tapasztalt harcosként már megtanultam, miképpen kell leküzdeni. Körülnéztem. Tudtam, hogy ravasznak kell lennem. Igaz, hogy Szőrmók egy ostoba szőrcsomó, én meg a világ legtökéletesebb létformájának igen tökéletes képviselője vagyok, mégiscsak figyelembe kell vennem a militáris formaságokat: sohasem szabad lebecsülni az ellenfeledet. Ezt minden kis zöldségnek megtanítják már a Zöldcsödében, még az első vadászatuk előtt. Tehát hihetetlen lelki erőmet most arra kellett fordítanom, hogy egyenrangú félként kezeljem ronda, szőrös ellenségemet. Mintha ugyanolyan ravasz, képzett, erős és csodálatos lenne, mint én... Eh.
Szőrmók persze mindannak ellenére, hogy akkor éppen bele kellett élnem magamat abba, hogy mi ketten két egyenlő fél vagyunk, ugyanolyan bárgyú és ostoba maradt. Miután megette a humanoidok által kiadagolt reggelijét (javarészt zöldségekből állt! Normál esetben ezen megsértődtem volna, most azonban csak olaj volt a tűzre. Dühöm, és vele együtt a bennem lakozó harci szellem másodpercről másodpercre növekedett), lehemperedett, hogy kipihenje az evés fáradalmait.
Én ekkor kezdtem meg akciómat...
Óvatosan kimásztam vackomból (Szőrmók persze a füle botját se mozdította... Béna.), és a csíráztatótál felé lopóztam. Lépteim hangját úgy nyelte el a csönd, mint a humanoidok értelmét az evolúció. Az ostoba dög persze nem vett észre semmit. Elégedetten szuszogott. Egy pillanatra úgy éreztem, nem is kell óvatosnak lennem, bárgyú őröm azt sem venné észre, ha robbantanék a füle mellett. De aztán gyorsan figyelmeztettem magamat: egyenrangú félként kell kezelnem. Bármilyen nehezemre is esik.
Már ott jártam a csíráztatótál mellett, amikor Szőrmók váratlanul megmozdult. Egy pillanatra megfagyott a csúcsomban a víz. De aztán, amikor odanéztem, láttam, hogy csak átfordult a másik oldalára. Továbbra is aludt. Megnyugodtam.
Ekkor értem fel a csírákhoz. Lelkesen kurjongatni kezdtek, én azonban csendre intettem őket. Szőrmókra mutattam. A kicsik megértően bólintottak.
- Az a szőrgombóc egy idióta. - jegyezte meg az egyik csíra. Elismerően bólintottam.
- Ha odahaza születtél volna, tudnád, hogy egyenlőként kell kezelned az ellenfeledet. Csak így nem lephet meg. - mondtam, mire egy másik élelmes apróság rávágta:
- A végtelen ostobaságával még így is bármikor meg tud lepni. - az összes többiek igazat adtak neki. Én is. Hiába. Bárhova születsz, ugyanúgy benned lesz a harci szellem. Még ha éppen nem is zöldség, hanem búzaféle vagy... Azt hiszem, a nemzetségünk összetartóbb, mint ahogyan azt bárki gondolná.
Megbeszéltük a haditervet. Mivel nem tudtuk, hogy a humanoidok mikor is érhetnek haza, úgy döntöttük, akkorra tesszük a tényleges akciót, amikor már az R.E.M.-szakaszban leledzve fekszenek ágyaikban. Vagyis estére.
Miután ezt eldöntöttük, a kis csírák tisztelegve elköszöntek tőlem, én pedig visszavonultam a vackomba, és előkészültem az estére. Minden lehetséges helyzetet végigvéve megválasztottam a lehető legbiztonságosabb stratégiát, és előkészítettem mindent, amire csak szükségem lehet.
A humanoidok hamarosan hazaértek. Bárgyún kommunikáltak egy sort, majd elindultak szokásos esti tevékenységeiket végezni. Éreztem, hogy közeledik az Idő. Ismét kezdett erőt venni rajtam a korábban már átélt izgalom. Azonban ez az izgalom most furcsa mód édes volt. Egyszerre aggódtam, és éreztem a győzelem ízét a rostjaimban. A nagy hadvezérek a győztes hadjárataik idején éreznek hasonlót.
Mikor végre elvonultak, tudtam, hogy elérkezett az akció kezdete. Óvatosan kimásztam a vackomból. Ugyanúgy cselekedtem, mint ahogyan kicsit előbb aznap. Ez azonban valamiért mégis más volt. Egyszerre voltam idegesebb és magabiztosabb.
Amikor odaértem, megnyugodtam. Úgy tűnik, nem csak én, de a csírák is igen komolyan vették a feladatot. Már mind felsorakoztak, és vártak engem.  Tisztelgéssel üdvözöltek, én pedig csúcsommal biccentettem feléjük. Ez volt a jel. A csírababák egyenként kiugrottak a csíráztatótálból és libasorba rendeződve követtek engem. Olyan volt, mint egy diadalmenet. Végül odaértünk a vackomhoz. Itt már előre elkészítettem a rejtekhelyüket. Itt lesznek elszállásolva addig, amíg meg nem érkeznek a munkatársaim, akik majd elviszik őket a mi földünkre. Ott majd teljes biztonságban növekedhetnek tovább.
Mikor valamennyien elhelyezkedtek,én letakartam őket. És ezzel vége is volt. Sikerrel jártunk.
Gonoszul nevetgéltem magamban egy kicsit, de csak nagyon halkan, nehogy felébresszem a humanoidokat. Ha már akkor rájönnek, miben mesterkedek, igen nagy bajban lennék. És nem csak én. Az apróságok is.
Szerencsére azonban a bevetés sikerrel járt. Reggel arra ébredtem, hogy a kis csírák biztonságosan lapulnak a helyükön. Páran már élénken csevegtek. Én csöndre intettem őket. Kemény lesz az elkövetkezendő pár napjuk. Bujkálniuk kell majd. Nem irigylem őket. Viszont megmenekültek az ellenség karmaiból. Ez mindenképpen pozitívum.
Megfogadtam magamban, hogy úgy teszek, mintha nem lenne semmi közöm a csíráztatótál kiürüléséhez. Nem kockáztathattam a gyerekek épségét. Tehát reggel kikászálódtam a vackomból, úgy, mintha nem tudnák semmiről. A humanoidok szinte észre se vették, hogy valami hiányzik. Remélem, csak akkor jönnek rá, amikor már késő lesz. Az ő lelassult agyműködésüket ismerve, erre bőven akad is kilátás.
Ugyanúgy haladtam el Szőrmók lakhelye mellett, mintha mi sem történt volna. Nehéz volt persze megállni, hogy ne vessek rá egy gúnyos pillantást, vagy hogy ne jegyezzek meg neki valamit, ami arra utalna, amire iszonyat büszke vagyok: túl jártam azon a rövid kis eszén. Most már én vagyok az úr a bázison. De nem. Nem volt szabad. Azonban amikor már éppen elhagytam annyira, hogy kezdjen elmúlni a kísértés, a dög utánam szólt:
- Tarló Répa! - kiáltotta utánam a nevemet. Megálltam, és óvatosan hátrafordultam. Szőrmók tekintete továbbra is megvetést tükrözött, azonban most valahogy egészen furcsa volt nekem. Még nem szólított így. Én csak biccentettem felé a csúcsommal, afféle "Mit akarsz te szőrgolyó?"-tekintetet vetve rá. Szőrmók úgy tűnik, értette a jelzésemet, mert folytatta. - Vigyázz azokkal a csírákkal. - bár mondhatnám, hogy először az elmúlt pár óra során, de megfagyott a rostjaimban a víz.
- Honnan tudsz róla? - kérdeztem vissza, tettetve, hogy nem lepett meg. Fent kellett tartanom a látszatot.
- Én nyitott szemmel alszom. - válaszolt Szőrmók. Nem várt reakciót. - A humanoidok veszélyesebbek lehetnek, mint gondolod. - tette hozzá.
- Nem hinném. - mormogtam. Már hogy tudna túljárni az eszemen egy ilyen primitív faj?
- Különösebben én sem. De ne feledd: Sosem szabad alábecsülni az ellenfeleidet! - mondta a dög, aztán megfordult, és visszafeküdt aludni.
Én pedig még mindig csodálkozva visszamásztam a vackomba. Furcsa volt ez a beszélgetés. Mintha Szőrmók, akivel utáljuk egymást, tanácsot akarna adni. De miért? Puszta jóságból? Szánalmas. Esetleg érdekében áll támogatni engem? Vajon tud az invázióról?
Vagy csupán igaz, amit a zöldségbölcsek mondanak? Valóban nem szabad alábecsülni az ellenfeleinket?

Zöldségek, sose becsüljétek alá az ellenfeleiteket! - Répa

Még ha az ellenfeled egy humanoid is. Na jó, akkor talán nem kell annyira rettegned.