Találkozásom Karfival

A mai napom egészen jól indult... Már a körülményekhez képest.
A humanoidok felzavartak, én pedig unottan előkászálódtam a vackomból. Rendben van, hogy lekötik őket az apró-csepű tevékenységeik, amikkel primitív társadalmuk fejlődését óhajtják szolgálni, a "Sok kicsi sokra megy"-elvet figyelembe véve (mifelénk ez a Borsó-ikrek mottója volt, de a humanoidok ezt bölcsességként könyvelik el).
A humanoid társadalomban a fegyverkezés csak másodlagos szempont, elsőként egy-egy feladatkört látnak el az államuk (már ha ilyen fejletlen közösségre alkalmazható az "állam" kifejezés), vagy egy vállalkozás részére (a humanoidok szervezetlen rendszerében az üzletek ugyanis az államtól függetlenek, ellenben velünk, ahol a Zöldségkirály pecsétje nélkül egy húsos konzerv sem hagyhatná el a gyártót... - Bénák!)
A vendéglátóm éppen idegeskedett valamin. Mint kiderült, a vele egy telephelyen rejtőző "szomszédasszonyok" állandó figyelme borzolta a kedélyeit. Véleménye szerint a "szomszédasszonyok", az ablakon keresztül tartják őket állandó megfigyelés alatt egész napon keresztül. Őszinte meglepetésként ért, hogy egy humanoid képes felháborodni egy ilyen formaságon! Mintha nem lennének tudatában annak, hogy az állam (úgy értem: "állam") megbízottjaiként kötelességük információt szolgáltatni a közösség tagjairól, ezzel biztosítva a nemzetet. Ebből is látszik, mennyivel elmaradottabbak nálunk.
De mindenesetre a humanoidoknak indulniuk kellett, tehát szerencsére hamar egyedül maradtam. Ilyenkor rendszerint szenyózok egy kicsit Szőrmókkal, terveket szövögetek, gonoszul nevetgélek magamban, szóval csak ilyen szokásos dolgok, de valahogyan éreztem, hogy ez a nap most más lesz. Nem, nem azért, amit a humanoid televíziós adók sugároznak feltételezésem szerint az egyedek öntudatának módosításának érdekében, miszerint (emberi időszámításban) február 14. a nyálas szeretet és egymásra borulás nagy napja. Bár igaz, valahogyan még is ez jellemezte a napomat. (Megjegyzés: Lehet, hogy a humanoid gondolatmódosító eszköz az én tudatomra is hatással volt? Győzelmem és hazatértem után mindenképpen át kell esnem egy pár vizsgálaton, biztos ami biztos)
Éppen egy újfajta hadieszközön dolgoztam, aminek segítségével egyszerre öt humanoidot fegyverezhetünk le, akár egy gombnyomással (remek kis ötlet, csupán azért ragozom), amikor eszeveszett dörömbölést hallottam a bázis nyílászáróján.
Gondolkozóba estem. A humanoidok érkezéséhez még korán lett volna. (Ráadásul még el se dugtam a terveimet! Mi lett volna, ha meglátják?!) Kérdőn Szőrmókra néztem, ő pedig vissza rám. Azon ritka pillanatok egyike volt, amikor annyira féltünk, hogy még egymást utálni is elfelejtettük. (Izé, illetve ő félt, én pedig csak... Hagyjuk.)
Aztán a dörömbölés egyre hangosabb, és hangosabb lett. Én pedig erőt vettem magamon, és kinyitottam az ajtót. Először leblokkoltam, aztán pedig hihetetlen öröm töltött el. A humanoid bázis főkapujában ugyanis Karfiol Karcsi állt előttem. Rég nem láttam, jócskán meghízott, és egy humanoid találmányt, napszemüveget viselt, de ő volt az én Karfiol Karcsim. A legjobb barátom.
Beinvitáltam, és mindenféle vicces dolgot mesélt. Most egy sűrűn lakott humanoid település közelében él, és vadászik. Mesélte, hogy szerencsétlenek egymást vádolják a bizarr eltűnésekért, miközben senki még csak nem is gyanakszik rá. Aranyélete van tehát Karcsinak! Az óvatlan humanoidok pedig gyakorta merészkednek a vacka felé, így minden nap remek kapása van.
Aztán megmutattam neki a tervemet, és segített egy pár paraméter pontosabb meghatározását illetően. (igazán nehéz fegyvert tervezni!) Aztán gonoszan nevettünk, és megdobáltuk Szőrmókot mindennel, ami a humanoidok élelmiszer-tartályában (az ő szavukkal: "hűtő" - Milyen primitív és leegyszerűsített megfogalmazás!) találtunk. Igazán vicces volt. Szőrmók persze nem nevetett.
Ettől csak még viccesebb volt...
Összefoglalva, az a nap remek volt! Még sok ilyet! Remélem, Karcsi gyakrabban ellátogat hozzám. Szőrmók kevésbé reméli.

Zöldségek, kitartás! - Répa